- Jajj, Józsikám, ne legyen mér ilyen tutyimutyi, ebből a havi nyolcvannégyből akar kijönni, meg abból a kis jattból, amit ezek a parasztok hagynak itt, nevicceljenmár, az asszony is ezért nyúzza folyton, nem, denaugye, nehogy már lelkiismereti kérdést csináljon belőle, van ezeknek pénzük, nézze már meg milyen autókkal járnak, meg aztán úgyse lesz belőle semmi, nem veszik észre ezek a barmok, maximum tízből három, abból kettőnél ki lehet magyarázni, hogy jajj, elnéztem, meg izémizé, egy meg hőbörög, meg rendőrséggel fenyegetőzik, meg lebüdöskurváz, hát Józsikám ennyi pénzért le is kurvázhat, mindenki abból él amiből tud, hameg kijönnek a jardok ott is van ismerős, el lehet itt mindent intézni, amúgymeg mindenki ezt csinálja, teljesen elfogadott ez kutas körökben, nehogymár pont maga ne csinálja, vagy hát ahogy gondolja, én nem akarom rábeszélni, legfeljebb megin leszerencsétlenezi az asszony, meg üvöltözni fog, de tényleg maga tudja, megéri-e, de amúgy igen, pofonegyszerű, amúgymeg holnaptól áfaemelés meg minden, ma aztán pláne egyszerű lesz, jön majd a sok paraszt tankolni a milliós járgányokkal, vétek ezt kihagyni, ha engem kérdez, ez tulajdonképpen ilyen jövedelemkiegészítés, ami ilyen tárgyi jogon... mi? jaigen, alanyi jogon jár, mér, mit gondol a gyurcsánymegazorbán mennyit lop el naponta, hát elárulom, hogy sokkal többet, ne jöjjön itt nekem azzal hogy maga nem olyan alkat bele lehet ebbe jönni hamar én csak segíteni akarok, nem értem mér nem akarja magának a jót.

Na. Jön is ott egy mulyafejű okostojás egy bordó fókusszal, próbáljon bele ebbe Józsikám, ha esetleg nem jön össze, ez nem fog patáliát csapni, ismerem én az efféléket, na hátul leszek, csak ügyesen, aztán ne aggódjon, ennek se kenyérre kell...

Át akartak ba Bankkártyával történő visszaélésének alapos gyanúját tapasztaltam a csepeli MOL kúton. Résen voltam, nem sikerült. Jó, résen voltam, bénán csinálták, és nem sikerült.

Nem csaptam patáliát.

Nem, nem kenyérre kell.

De soha* többet nem tankolok MOL kúton.

* Soha ne mondd, hogy soha, csak költői túlzásból. (Ez az volt.)

Tegnap elhagytam az IKEAban a nagy zöld ernyőnket.

Aztán meglett.

- Jónapotkívánok, miben segíthetek? - kérdezi Sanyi, a kapus, aki nem szeret kapus lenni. Onnan tudom, hogy Sanyi, hogy ki van írva az egyenruhájára (Sándor, nyilván, csak nekem Sanyi), és onnan tudom, hogy nem szeret kapus lenni, hogy az orrom előtt mondja a kollégájának, hogy "te, ha megin beosztanak kapusnak, akkó én beteget jelentek".

- XXXXXX százados... sal van megbeszélve időpontom. (A százados neve természetesen nem ennyire egzotikus, csak nem írhatok neveket, annyira kemény az ügy. Jobb, ha nem tudjátok.)

Igazándiból azt kéne mondanom, hogy kihallgatásra jöttem XXXXXX századoshoz, de kerülöm a kifejezést, olyan rosszul hangzik, bűntől szennyes, cellaajtók hangos döndülésétől vészterhes. Időpontom van. Az bármi lehet. Lehet csak beugrottam hozzá, YYYYYY százados vagyok a másik körletből. Vagy az unokatesója, és ide beszéltük meg.

- Foglaljon helyet az előtérben, felszólok az irodájába. - traktál készségesen Sanyi, akin tökre nem látszik, hogy utálja a kapusságot. Kiosztották rá a feladatot, hát elvégzi.

Jó rendőr.

Jamerhogy egy rendőrségen játszódik mindez, ha nem mondtam volna. (Visszaolvastam, nem mondtam.)

Leülök az előtérben, nézelődök. Rendőrök jönnek mennek. Civil ruhás rendőr kis nájlonzacskóban hasist visz. Mármint gondolom hasist. Ilyennek képzelném, ha tippelnem kéne, sose láttam amúgy. Szembe középkorú faszi, elég ideges, mocorog, sóhajtozik, biztos van valami vaj a füle mögött. Én többé-kevésbé nyugodt vagyok.

Irodista rendőrök jönnek, mindenki kis műanyagpohárral. Kávéautomata van, pohár nincs. Megszorítások, biztos.

Szemet szúr az egyik falat beborító színes dombormű. Aratási jelenet, felül a régi, kalászos kerek magyar címer, kaszások, testes, jól lebarnult asszonyok, boldog békeidők, középen egy éppen kezet fogó munkás meg egy rendőr. Felül íves nagy felirat: MINDEN HATALOM A DOLGOZÓ NÉPÉ. A meghatottságtól könnybe lábadó szemeim előtt szinte meg is elevenedik a jelenet.

- Adjon Isten Pista bátyám! Aratnak, aratnak?

- Neked is Pista! Csinálgatjuk, csinálgatjuk. Hát te? Őrzöd a rendet?

- Őrzöm, őrzöm.

- Helyes , fiam, helyes. Te Pistike, hozz már Pistának abból a jófajta borból egy demizsonnyit.

- Nem kell, Pista bátyám, nem is azér...

- Fogadd csak el, jó szívvel adom.

- Köszönöm. Én megyek is lassan, őrizni a rendet.

- Jólvan Pista, szervusz.

- Viszont látásra... hopp juteszembe, Pista bátyám, rossz helyen tetszett parkolni a lovaskocsival, úgyhogy feljelentettem, ötven forint lesz a büntetés.

- Akkor bizony a kénköves öreg fene citerázzon neked a mellyed kalickáján, Pista.

Felrezzenek, de semmi változás, csak némi irodazaj.

Eltöprengek azon, mennyi lehet egy átlagos rendőröv súlya tartozékokkal. Pisztoly, bilincs, gázspré, rejtélyes szütyők a derékszíj teljes kerületén. Mi lehet náluk az a sok szirszar? És vajon a keskeny csípőjű rendőrök találták fel a hónaljtokot, mert a rövid övhossz miatt helyhiányban szenvedtek?  Feltegyem ezeket a fontos kérdéseket a kihallgatáson? Lesz egyáltalán kérdések/válaszok szekció, mint a konferenciákon az előadások végén? És vajon miért hívtak ide fél háromra, ha három óra, és még mindig nem történt semmi?

Várakoztatnak, meg akarnak puhítani.

Rutinosak, de én is az vagyok.

Ők még nem tudják, honnan jövök, és miért vagyok itt.

Tényleg, miért is vagyok itt?

Tíz darab másolt XBOX játék miatt vagyok itt.

(Akinek mikrokörnyezetében nem található másolt film, zene vagy játék CD / DVD, illetőleg az internetről letöltött jogvédett tartalom, az kérem ne olvasson tovább. Csúnya dolgok jönnek. Amúgy esetleg kommentelhetne, vagy küldhetne magáról egy képet, hogy lássak végre egy ilyen embert.) (Ja, azt is írja meg, hogy mit eszik.)

Égő, mi? Tíz DVD. Nem egy klasszikus rablótámadás, nem egy elegáns sikkasztás, nem egy hebehurgya pofazacskóban történő drogcsempészet, hanem illegális játékmásolatok birtoklása.

...a BTK 329/A § (1)bekezdésébe ütköző és aszerint minősülő szerzői és szomszédos jogok megsértése vétségének megalapozott gyanúja miatt folyamatban lévő...Kemény. A börtönökben állítólag külön körlet van a háromhuszonkilenceseknek, annyira durva arcok. Ott így hívják őket, "háromhuszonkilencesek", vagy másnéven a "szerzőiésszomszédososok". Kegyetlen brigád, nem ismernek se istent, se embert, és iszonytatóan veszélyesek a társadalomra. Állítólag.

Szólítnak. Bemegyek. Se félhomály, se kislámpa, se tükrös fal, csak egy lekoszlott iroda, de azért mégis kihallgatás, már az elején leszögezik. Bemutatkozás nincs, kézfogás nincs, nem baráti csevely ez, hanem rendőr-bűnöző párbeszéd.

Milyen magas vagyok?

Van-e tetoválásom?

Gyerek van-e?

Büntetve voltam-e?

Tagadom-e?

Hajlandó vagyok-e?

Beismerem-e?

E?

Bill Gates vagyonának (kb. 58 miliárd dollár) egy kicsi, de semmiképp sem elhanyagolható része (8700 Ft) az igazságszolgáltatás szerint nálam van. Remélem nyugtalanul alszik emiatt. Meg öt másik fickó pénzéből egy-egy kicsi, úgyhogy ez így hatrendbéli (bencés, ferences, karthauzi, cisztercita, hahaha, kihagyhatatlan volt ez) bűncselekmény.

Bűnös vagyok, lakolni fogok, ez mér biztos.

Lehet lesz hagyományos sittesfotó, meg ujjlenyomatvétel is.

Lehet hogy igazi háromhuszonkilences leszek.

Meglátjuk.

Feltolulthatnak persze kérdések, hogy ez most hogy, meg miért pont én, hogy ha mindenki más is csinálja, meg hogy ilyen kevés a "rendes" bűnügy, hogy erre jut ember meg erőforrás, de sokkkal fontosabb, hogy a bulvár máris felkapta a hírt, és lehet, hogy meg is filmesítik a sztorit. Azt fogom javasolni, hogy "Háromhuszonkilences" legyen a címe, és mindenképp Ben Stiller legyen a főszereplő.

A Critical Mass leginkább arra jó, hogy megmutassa, milyen lehetne Budapest jelenleg kaotikus, élhetetlen és feszültségekkel teli közlekedése, ha mindenki, aki teheti, kerékpárral közlekedne.*

Kaotikus, élhetetlen és feszültségekkel teli.

Na jó, legalább a levegő tisztább lenne kicsit.

* - és az milyen lenne már, a kisebbségben lévő autósok szerveznének Autós Critial Mass-t, minden bicikliút le lenne zárva, ökölrázva anyáznának a bicajosok, aztán a hősök terén mindenki a feje fölé emelné az autóját, rázná, és üvöltözne.

Tudnék most nagyon csúnyákat írni a UPC-ről, oly zaklatott vagyok, fel tudnék vázolni helyzeteket, amibe a két reklámpofát - a dagattat meg a másikat - helyezném, de nem teszem. (Mert milyen sok értelme lenne bántani a színészt, aki a reklám által vállalja, hogy az adott cég arca lesz, ugye. A McDonaldsos bohócot mondjuk pofánverném. Mondjuk arról se ő tehet, hogy utálom a bohócokat. Mindegy.)

Biztos ők is jó emberek valahol. Aranyosak lehettek gyerekkorukban, az anyjuk lepattogzott dukkózású fröccsöntött képkeretben őrzi a ballagási képüket a sublóton, bármilyen hülye frizurájuk volt akkoriban, adnak kölcsön a hülye öccsüknek, aki folyton kétes üzletekbe veri magát, ha hetet kölykedzik a macska, akkor írnak a wiw üzenőfalra, hogy gondos gazdikhoz kerüljön mindegyik, amelyiket nem tudják megtartani, dobnak a perselybe a templomban, lábat törölnek az ajtó előtt, nem mesélnek zsidóvicceket, lehajtják az ülőkét, zsebkendőbe tüsszentenek, elnézést kérnek, ha finganak a liftben.

Ennek ellenére utálom őket.

Sajnálom.

Pedig én is  jó ember vagyok valahol.

TV6 és Eurosport2, ennyit kérnék bzmg, ennyire sok lenne?

Hol is tartottam?

Megvan a nagy dumás, aki elmegy a pulthoz piáért, és csalódottan veszi észre, amikor visszaér, hogy nem ő beszél, és rögtön egy erőszakos holistartottammal veszi vissza a szót?

Na szóval. Hol is tartottam?

Onnan veszed észre, hogy valakivel tényleg jóban voltál, hogy ha mondjuk egy (két, több) év múltán újra találkoztok, akkor a kötelezően lefutandó hogyvagy?jóléste?meló?család?gyerekekmikorjönmár? kör után is tudtok egy jót beszélgetni, pont úgy, mintha csak pár napja láttátok volna egymást. Általános bölcsességnek írom, pedig ki kéne hangsúlyozni, hogy magamon ezt vettem észre a jelenséget. Persze itt a blogon én vagyok az origó. A Nagy Központi Agy.

Nade, témára. Hol is tartottam?

A tavasznál? Nem hiszem. Nem tarthattam ott, mert akkor még nem volt tavasz, most meg már az van, nem csak illatok vannak a levegőben, meg nem csak úgy hunyorog a napocska óvatosan, hanem dönget a kikelet, nárcisz illatozik mögöttem a vázában, reggel alsógatyában voltam az erkélyen, ezerrel farag kinn a harkály (lakásbővítés, állítólag saját szobát követel a tiniharkály, szerinte tök ciki, hogy a villanydróton kell találkozgatnia meg csőrözgetnie a kakukk-kamasszal) tegnap meg lecsúszott az idei első jégkrém.

Deklarálhatóan itt van, úgyhogy: Szevasz, tavasz!

Na de hol tarthattam?

Nem emlékszem.

Mindegy is. Innen folytatom.

- Fel hát, barátaim, irány a Landerer nyomda!

- Igen!

- Úgy legyen!

- Induljunk rögvest!

- Gyerünk!

- Ööö...

- Mi a gond?

- Esik.

- Igen?

- Eléggé.

- Tényleg.

- Nem csak szemerkél, hanem rendesen esik.

- Igen, ráadásul ez az a rosszabbik fajta, áztatós eső.

- Hm.

- Én meg mondjuk az előbb kértem ki még egy kör rövidet, amit még nem hoztak ki...

- Jó akkor maradunk egy kicsit, hátha eláll, vagy alábbhagy.

- Rendben!

- Úgy legyen!

- Vivát!!

- De aztán azonnal indulunk a nyomdába. A forradalom nem tréfadolog!

- Nem biza!

- De nem ám!

- Na egészségünkre!

- Egészségünkre.

Vadasparkba indultunk az ünnep tiszteletére, de esett, így nokedlizés lett belőle.

Attól tartok nem lennénk túlságosan elszánt forradalamárok.

Kedves Naplóm!

Jó rég nem írtam már igaz, de van mentségem. Egy titkos megbízás kapcsán egy másik blogot kell írnom viszonylag rendszeresen, azon túlsúlyos, de erős egyéniségű fiatal nő vagyok, határozott véleménnyel, és meghatározott termékpreferenciákkal. Elég jól alakul az olvasottság, és ezáltal a reklámbevételek is, nagyon bizakodó vagyok, de sajnos nagyon sok időmet el is veszi. (A kommentek nagy részét is én írom huszonhárom különböző ember nevében, elég macerás.)

Persze nem.

Valójában egy könyvön dolgozom. "Minőségi bor alapú fröccsök az emberiség szolgálatában", ez lesz a címe. Csomó utánajárás, kutatómunka, kőrözöttes kenyér meg tesztelés, senkinek sem kívánom, már szinte bánom, hogy belekezdtem.

Szinte.

De persze ez sem. (Kutatómunka de, könyv nem.)

Viszont az a szomorú helyzet, hogy eladták a fejünk fölül a lakást. Az eset Juszt Lászlóért kiáltó drámaiságán egy cseppet lazít az, hogy T adta el (mivel az övé volt), és nem is rossz áron, de tény akkor is tény marad.

Maholnap albérlők leszünk. Szerencsére ugyanitt.

Az ideiglenes jelleg ellenére ez mindenképp visszalépés, remélem ez a fordított evolúció nem jut el az őslevesig (albérlet - kolesz három fő per szoba - kolesz hat fő per szoba - vissza falura, szülőkhöz), hanem megmarad egy egészséges szinten.

Bérlünk és remélünk, a távoli jövő szép, nagy lakással kecsegtet.

Tök frankó lesz, már alig vájuk.

Ezt sose értettem, "alig várom", hát ez számomra azt jelenti, hogy "éppen hogy csak várom, de ha nem fog megtörténni, az se ver földhöz különösebben", az emberek meg akkor használják, mikor nagyon várják. Fura nyelv ez a magyar.


Majd arról is írok.

Csak győzzétek kivárni.

A röntgen váróban ülök, a klasszikus alumínium lábú, bevonatos farost ülökéjű, kórházzöld négyszemélyesen. Itt-ott nagy foltokban málik a vakolat, a linóleum négyzetesre kopott, járólap van alatta, arra ragasztották rá közvetlenül, azért ilyen. A nagy belmagasság miatt az ajtók is magasak, a zárak lötyögősek, könnyen nyílnak, maguktól csukódnak, a kilincsek bunkós végűek. Szemben a falon márványtábla, gróf Széchenyi (nem István, egy másik), bárók, Eugénok, Ferenczek, egyéb nemesek, és a Terézvárosi Segélyező Egylet emlékére, akik egyszer régen tettek valamit a kórházért. Gondolom pénzt adtak. Nem derül ki egyértelműen, mert az emléktábla felét eltakarja egy bazi nagy kapcsolószekrény.

 "Biztos nem fért máshova." gondolom. Aztán körül is nézek, sok a kiszögellés, beugró, tényleg nem fért volna máshova. A modern korn felszínes diadala a régiek nagysága felett.

A kapcsolószekrényen felirat:

"TAKARÍTÓNŐK, EZEKET A KAPCSOLÓKAT NEM PISZKÁLNI!

!TILOS!"

A felső sor zöld filccel, a "TILOS" pirossal. A tilos előtt is van egy felkiáltójel, nyilván elválasztó jelleggel, nehogy azt higgye a tisztaságért felelős személyzet, hogy a nem piszkálás tilos.

Bácsit tolnak kerekesszékben, jobb boka, hólapátolás közben, verandáról. Járógipszet kérne, ha lehet. Az orvos jó fej vele, tréfával próbálja oszlatni az öreg szorongását, sikerrel.

Körben a falon színes ív kartonokra ragasztott fényképek, híres emberekkel akiket ott kezeltek. Celebkórház. Felülre gondosan léc szögelve, mindegyik a karton színéhez passzoló pertlin lóg. Kabos két nővérrel, Vörös Zsuzsa a doktorral, Rózsa Gyuri, Frenreisz, Czeizel, Eperjes, Medveczky, Kolonics.

Fiatal lányok érkeznek, egyikük körme pink, a másikuké világoskék, valami papírok miatt jöttek. Kézisnek tippelem őket. Harsányak, sőt, inkább közönségesek, mindkettő hagyományos, magas szárú tornacipőben van. Biztos ez most a divat.

"Hogy nem fagy le a lábuk?" töprengek.

Van aki olvas, egy nő a térdén egyensúlyozott laptoppal küzd, a kényszeres beszélgetők egymásra találnak, felénk minusz tíz is volt az éjjel, az hagyján, én néha éjszaka is felébredek, hogy el van zsibbadva az egész hátam, páran üvöltve telefonálnak, páran csak bambulnak. Én figyelek, hogy összejöjjön egy bejegyzésre való.

A nővérek közepesen fásultak, jólesően nyugtázzák a mosolyt, a köszönömöt, és fehérben járnak. Agyonmosott, kitérdesedett, kinyúlt nyakú, de fehér. Ez afféle tradíció.

"Az efféle tradíciók tartják még mozgásban a magyar egészségügyet." forgatom ki magamból a magvasnak szánt gondolatot. Utólag, amikor majd írom ezt, már nem tartom majd olyan magvasnak, de van benne valami. Nem indokolják az anyagi körülmények, nem indokolják a létesítmények, de mégis működik valahogy. Kész szerencse.

Szólítanak.

A "szólítanak", így, igekötő nélkül (nem megszólítanak, vagy leszólítnak, esetleg felszólítanak) egészégügyi szó. Annyit takar, hogy a végre-valahára kinyíló ajtó (KÉRJÜK KOPOGÁSSAL NE ZAVARJÁK A RENDELÉST) mögül a te nevedet mondják, felugrasz, felnyalábolod a kabátod-táskád, bevánszorogsz, a többiek meg irigykedve néznek. Aki régebben vár mint te, az utálkozva. Akkor is, ha másik ajtóhoz vár.


A felvétel közben fél szemmel a röntgengépet vizslatom, hátha megpillantok rajta gyártási évet, de nem járok sikerrel. Nem mai gyerek, az biztos. Fura hangja van.

Bár az is lehet, hogy ez a normál röntgengép-hang, sose hallottam még.

Kiülök, várok.

Harmincas nő jön a barátjával, sziszegve sántít. Nem esik jól az ülés, inkább áll. Törés lehet. Egy bácsi érkezik az unokájával, látszólag senkinek semmi baja. A kisfiú sokat kérdez, a nagypapa részletesen és türelmesen válaszol, amíg a gyerek meg nem érti.

Remélem én is ilyen nagypapa leszek.

Szólítanak.

Megkapom a felvételt, rajzfilmcsont alakú kis csontok, törés nincs, meg az igazolást, hogy a TB 811 forintot fog fizetni helyettem ezért. Visszaballagok a hatos elé, ott fognak majd szólítani.

Addig várok. Meg nézelődöm.

Gyűjtöm az anyagot.

Respekt és tisztelet a Sportkórház, és a többi magyar egészségügyi intézmény minden dolgozójának.

- Más egyebet adhatok?

- Nem, köszönöm.

- Akkor egy búzasör és egy gintonic, ezerkettő.

- Ezerötből légyszives.

- Mennyiből?

Na most nem hallottad, vagy kevesled?

- EZERÖTBŐ.

- Ja. Köszi.

Visszaviszem a két poharat az asztalunkhoz, és a gintonicot leteszem Bono elé. A sör az enyém. Telente valahogy jobban esik a búza, mint a sima világos.

- Na ezért ilyen kurva nehéz ez. - folytatja ő a gondosen felépített, alkohollal alaposan aládúcolt gondolatmenetet, és elgondolkodva, a súlyos gondoktól megroggyant háttal félig az asztalon fekve böködi a fonnyadt citromkarikát a szívószállal.

- Hát... - kezdem, és szünetet tartok. A háttal kezdődő mondatok jó eséllyel tartalmaznak szünetet. Némelyik a hatás kedvéért, többségük azért azért, mert az alkotó menet közben találja ki, hogyan is fogja folytatni - ... senki sem mondta, hogy könnyű lesz.

- Ez igaz. Kurvára igaz. - bólogat, és látom, hogy jól esik neki így bólogatni, szomorkodni kicsit, mint egy afféle újkori Atlasz, aki megemelte, mert jó erőben volt akkoriban, és csak utólag mondták neki, hogy ne is tegye le többet legyen szíves, mert akkor ugye para van.

- Csak hát... tulajdonképpen te is tehetnél érte, hogy könnyebb legyen. - szövi tovább helyettem a gondolat fonalát a szűretlen búza. A segíteni akarás visz előre, de nem látom a következő lépcsőfokot.

- Mégpedig? - csap le a lehetőségre Bono, és mélyen a szemembe néz Armani napszemüvege fölött. Tud nézni. Van egyfajta nézése - mondanák otthon a faluban.

- Igazándiból... ööö... tulajdonképpen csak annyi kéne... persze ez csak az én véleményem, amit azért helyén kell kezelni, mert vagy te, aki Bono, ugye, meg vagyok én,  aki zom, ugye, azért...

- Nem kell az álszerény süketelés. - Süketelés. Ezt a szót használja. Nem hallottam hat éve, nem használtam nyolc év tíz hónap huszonkét napja. - Szóval tulajdonképpen mi kéne?

- Szóval szerintem annyi kéne, hogy ne akarj több lenni, ami vagy.

Nem tetszik neki. Látom, hogy magában felfortyan, hátradől, karba fonja a karját, elmélyül az orra mellett a ránc, testbeszéd-tanfolyamon szemléltetőbaba lehetne, annyira tipikus, annyira olvasható. Annyira emberi.

Nagyot húz az italából. Én is kortyolok, nem állok neki magyarázkodni, hogy nem úgy gondoltam, hanem amúgy, mert ilyenkor az nem sokat ér. Kifújja az orrát, cigit keresgél, megnézi az óráját, kétszer is, rendezgeti a séróját, emésztgeti a hallottakat. Kínossá válik a csend, megtöltöm hát szavakkal.

- Mindez persze nem az jelenti, hogy nem tehetsz többet, vagy nem lehetsz több. Csak ne akard ennyire.

Részegen jó szlogeneket lehet gyártani. Főleg részegeknek.

Úgy tűnik, ezen elgondolkodik.

- Lehetek több. - ízlelgeti.

- Ühüm. - helyeselek.

- Csak ne akarjam ennyire.

- Szerintem.

Tetszik neki. Nagyot fújtat, kihúzza magát ültében, kinyújtja a lábait, a két kezét összekulcsolja a tarkóján. Némi mosoly is felvillan a szája sarkában. Megnyugszom én is, elillan a feszültség.

Átvettem tőle kicsit a terhet. Holnap minden bizonnyal újra a vállára veszi, de ma kinyújtózhat kicsit.

Hangos szörcsögéssel űzi körbe a szívószálat a pohár alján, kinyerve a kinyerhetőt.

- Még egyet? - kérdi lelkesen.

- Naná. - válaszolom, és lehúzom a sör maradékát.

- De most én fizetek.

- Mindet te fizeted, milliárdos sztár vagy baszki.

- Ja, télleg.

Röhögünk. Felmarkolunk néhány üres poharat, és a pult felé indulunk.

- Lesz koncert innen nem túl messze amúgy?

- Nem tudom, de utánanézek majd.

- Ha lesz, játsszátok majd a "The First Time"-ot? Mostanában az a kedvencem.

- Hát... nem ígérem.

- Kösszépen, baszki.

Pedig a refrénnél tök szívesen üvölteném, hogy "LOVE... LOVE".