- Más egyebet adhatok?

- Nem, köszönöm.

- Akkor egy búzasör és egy gintonic, ezerkettő.

- Ezerötből légyszives.

- Mennyiből?

Na most nem hallottad, vagy kevesled?

- EZERÖTBŐ.

- Ja. Köszi.

Visszaviszem a két poharat az asztalunkhoz, és a gintonicot leteszem Bono elé. A sör az enyém. Telente valahogy jobban esik a búza, mint a sima világos.

- Na ezért ilyen kurva nehéz ez. - folytatja ő a gondosen felépített, alkohollal alaposan aládúcolt gondolatmenetet, és elgondolkodva, a súlyos gondoktól megroggyant háttal félig az asztalon fekve böködi a fonnyadt citromkarikát a szívószállal.

- Hát... - kezdem, és szünetet tartok. A háttal kezdődő mondatok jó eséllyel tartalmaznak szünetet. Némelyik a hatás kedvéért, többségük azért azért, mert az alkotó menet közben találja ki, hogyan is fogja folytatni - ... senki sem mondta, hogy könnyű lesz.

- Ez igaz. Kurvára igaz. - bólogat, és látom, hogy jól esik neki így bólogatni, szomorkodni kicsit, mint egy afféle újkori Atlasz, aki megemelte, mert jó erőben volt akkoriban, és csak utólag mondták neki, hogy ne is tegye le többet legyen szíves, mert akkor ugye para van.

- Csak hát... tulajdonképpen te is tehetnél érte, hogy könnyebb legyen. - szövi tovább helyettem a gondolat fonalát a szűretlen búza. A segíteni akarás visz előre, de nem látom a következő lépcsőfokot.

- Mégpedig? - csap le a lehetőségre Bono, és mélyen a szemembe néz Armani napszemüvege fölött. Tud nézni. Van egyfajta nézése - mondanák otthon a faluban.

- Igazándiból... ööö... tulajdonképpen csak annyi kéne... persze ez csak az én véleményem, amit azért helyén kell kezelni, mert vagy te, aki Bono, ugye, meg vagyok én,  aki zom, ugye, azért...

- Nem kell az álszerény süketelés. - Süketelés. Ezt a szót használja. Nem hallottam hat éve, nem használtam nyolc év tíz hónap huszonkét napja. - Szóval tulajdonképpen mi kéne?

- Szóval szerintem annyi kéne, hogy ne akarj több lenni, ami vagy.

Nem tetszik neki. Látom, hogy magában felfortyan, hátradől, karba fonja a karját, elmélyül az orra mellett a ránc, testbeszéd-tanfolyamon szemléltetőbaba lehetne, annyira tipikus, annyira olvasható. Annyira emberi.

Nagyot húz az italából. Én is kortyolok, nem állok neki magyarázkodni, hogy nem úgy gondoltam, hanem amúgy, mert ilyenkor az nem sokat ér. Kifújja az orrát, cigit keresgél, megnézi az óráját, kétszer is, rendezgeti a séróját, emésztgeti a hallottakat. Kínossá válik a csend, megtöltöm hát szavakkal.

- Mindez persze nem az jelenti, hogy nem tehetsz többet, vagy nem lehetsz több. Csak ne akard ennyire.

Részegen jó szlogeneket lehet gyártani. Főleg részegeknek.

Úgy tűnik, ezen elgondolkodik.

- Lehetek több. - ízlelgeti.

- Ühüm. - helyeselek.

- Csak ne akarjam ennyire.

- Szerintem.

Tetszik neki. Nagyot fújtat, kihúzza magát ültében, kinyújtja a lábait, a két kezét összekulcsolja a tarkóján. Némi mosoly is felvillan a szája sarkában. Megnyugszom én is, elillan a feszültség.

Átvettem tőle kicsit a terhet. Holnap minden bizonnyal újra a vállára veszi, de ma kinyújtózhat kicsit.

Hangos szörcsögéssel űzi körbe a szívószálat a pohár alján, kinyerve a kinyerhetőt.

- Még egyet? - kérdi lelkesen.

- Naná. - válaszolom, és lehúzom a sör maradékát.

- De most én fizetek.

- Mindet te fizeted, milliárdos sztár vagy baszki.

- Ja, télleg.

Röhögünk. Felmarkolunk néhány üres poharat, és a pult felé indulunk.

- Lesz koncert innen nem túl messze amúgy?

- Nem tudom, de utánanézek majd.

- Ha lesz, játsszátok majd a "The First Time"-ot? Mostanában az a kedvencem.

- Hát... nem ígérem.

- Kösszépen, baszki.

Pedig a refrénnél tök szívesen üvölteném, hogy "LOVE... LOVE".