- Csinos vagy - mért végig elégedetten ma reggel T. - Mint egy Jehova Tanúja... - tette hozzá a önbizalomszintem túlzott megemelkedését elkerülendő. (Nekem úgy rémlik, mintha az esküvő előtt nem mondott volna ilyeneket. Na mindegy.)

A kiöltözés apropója az volt, hogy partnernapra igyekeztem. A partnernap az olyasmi - hátha valaki nem tudja - mint a Sziget mint egy író-olvasó találkozó. Vagy legalábbis hasonló. Fel lehet öltözni csinosba, lehet céges pénzen ebédelni, kisüveges kólázni, és rá lehet jönni, hogy az eddig a telefonon és e-mailen keresztül értetlen és modortalan partnerek tulajdonképpen az életben pont ugyanolyanok kellemesnek mondható, emberarcú lények. Már amelyik.
Emlékeim szerint középiskolás gólyatábor óta nem jópofáskodtam ennyit. (Akkor még örültem, hogy felvettek, mert akkor még úgy tudtam, hogy az egy elit iskola, na. Mindenki tévedhet.) Azért is különösen találó a hasonlat, mert itt sem volt sör. (Megjegyezném, hogy nagyságrendekkel jobb fej lehettem volna, ha van, de ha nem, hát nem.)  Sör helyett volt viszont bűvész, aki példás szerénységről tanúbizonyságot téve csak "előadóművész"nek aposztrofálta magát, és a szürke (asszem 77 trükkös) Rodolfo-táska szintű mutatványokkal kápráztatta el a nagyérdemű azon részét, akiknek nem rendelkeztek gyermekkorukban a fent említett szórakoztató egységgel. Az illendőség kedvéért természetesen mi, bennfentesek is tapsoltunk. Nyilván a kollégát (sőt, a partnert) látta meg bennem, mert a mindenki által hevesen gyűlölt "most pedig szükségem lenne egy segítőre" című rész elérkezésekor választása a "piros nyakkendős fiatalember"-re esett.
Na az voltam én.

És hogy mit varázsoltunk?
Áh, úgyse hinnétek el.


Na jó, elhinnétek, de annyira átlátszó gagyi volt, hogy nem is érdemes leírni.