Ha nem lennék ilyen könnyfakasztóan őszinte itt a blog hasábjain, akkor akár azt is hazudhatnám, hogy a Red Hot Chili Peppers katowicei fellépése volt életem legjobb koncertje. De nem mondom ezt. Egyrészt nem akarom az őszinte, vidéki srác imidzsel meghódított rajongók ezreit százait tizeit elveszteni, másrészt nem mondunk (írunk) olyat, hogy életem legjobb akármije. Na jó, mondunk. De csak extrém esetekben. Például ha először vagy vendégségben az új csajodnál, akkor elsütsz egy "Nelli néni, ez volt életem legjobb rántott pattiszonja"-t, nyilván előre megfontolt, aljas szándékkal, de csak és kizárólag a jó ügy érdekében. Határeset, de belefér. Normál esetben nem életemlegjobb-azunk.
Normál esetekben az életem legjobb helyett az eddigi életem legjobb használandó.  (Aki nem érti a jövőbeni vetület jelentőségét, jelezze, elmagyarázom.) Vagy az életem egyik legjobb szófordulat - és ez utóbbi az ultimate megoldás. Az életem egyik legjobb koncertje azt is jelentheti, hogy szoros holtversenyben küzd az első helyért, meg azt is, hogy benne van a top tízben, de végső soron akár azt is, hogy a top ötven hátsó fertályában kullog a nála jobb legjobbak mögött, közvetlenül a nála kevésbé jó legjobbak előtt. Flexibilis egy megoldás, mi?
A Red Hot Chili Peppers katowicei fellépése volt életem egyik legjobb koncertje. Lehetett volna a legjobb is, de persze ahhoz nagyon sok apró részletnek kellett volna stimmelnie. Az, hogy 440 kilométert 9 óra alatt sikerül megtenni autóval, az, hogy az adott településen két egyforma nevű utca van, és pont ezen utcák valamelyikében van a szállás, és természetesen pont a másikat találjátok meg először,és az, hogy az előzetesen kommunikált "2 perc gyalog" az inkább "20 perc gyalog" az nem tragédia, és nem is a koncert szerves része, de mégis  álnok göröngyöket gördít a klasszikus koncerthangulat zökkenőmentes kialakulásának kanyargós ösvényére.
Persze eszem ágában sem áll nyafogni. A keddi események nyilvánvalóan éles változást hoztak az életemben: végérvényesen átléptem az emberek azon szánnivaló csoportjából, akik még nem látták élőben az RHCP-t az emberek azon szenzációs csoportjába, akik már megtették ezt. Ezentúl mondhatom, hangoztathatom, éreztethetem, utalhatok rá, sugallhatom, beleírhatom a blogomba, társaságban sztorizhatok róla, kipipálhatom a nagy listában ott benn, RHCP, persze, sima, még Katowicében kétezervalahányban, nagy buli volt, összekacsinthatok azzal akik már igen, és szánakozva, vagy vigasztalóan nézhetek azokra akik még nem.

Belül persze kicsit azt vártam, hogy a srácokat elkapja valami megmagyarázhatatlan őrület, egy "na most megmutatjuk ezeknek a kelet-európai bugrisoknak"-hangulat, odateszik magukat szásztíz százalékon, megugráltatnak, megtébolyítanak, lemosnak, széttépnek, megaláznak és az égig emelnek, eljátsszák az összes kedvenc számomat, tripla ráadást adnak, és a végén azt üvöltik a mikrofonba: TI VAGYTOK A LEGJOBB KÖZÖNSÉG. Ezt vártam. És az már nem érdekelt volna, hogy nem gondolják komolyan. Hazudhattak volna, ha jól csinálják. (Robbie Williams-ről még lesz poszt egyszer. Nem ide tartozik [de igen], csak most beugrott.)

De nem ez történt. Nem hazudtak. Az igazat mondták. "Itt vagyunk egy rohadt fárasztó turné kellős közepén, van ma estére nyolcvankét decibellnyi rakkendroll nálunk, töltjük, tartsátok a pofátokat." A közönség tátotta, ők meg jó iparosok módjára töltötték.

Persze túlzok, a túlzott elvárás óvodás sértettsége beszél belőlem. Flea zseni (volt egy trombitás attrakciója, az csúcs volt), Frusciante virtuóz, Chad Smith lelkesen próbálta diktálni az ütemet, igyekeztek a srácok megtenni a tőlük telhetőt. (A fekete pontot Kiedis kapja: fáradt volt, enervált és kedvetlen, pedig mint énekes, ő tudta volna felpörgetni a közönséget. Nem tette meg ezt. A ráadásra konkrétan ki se jött. Nem akarok olyan elcsépelt szavakat használni, hogy kiégett, de nagyon úgy érzem, hogy pont abban a stádiumban van, amikor a híres rocksztár a csodával határos módon lejön a drogról, ebből erőt merít, pár évig tart az eufória, aztán egy napon a backstage-ből kikandikál a nézőtérre, látja, hogy ma este is minimum nyolcvanezer ember fogja lesni minden rezdülését, és arra gondol, hogy mennyire, de mennyire fakó és unalmas az élet a drog nélkül. Ez jut eszembe róla. Remélem tévedek.)

Szóval mindent összevetve: Red Hot Chili Peppers. Élőben. Pipa.


Jó volt. Nem a legjobb. Az egyik legjobb.