Kiugrottunk ma a Normafához,
Csábított bennünket a jó idő.
A természet lágy ölén derült ki:
Rossz párosítás a latyak és a félcipő.


Persze ennek ellenére jó volt.

Ha híres író leszek (ha, és nem amikor), akkor egy-két bestseller után olyan könyvet fogok írni, ami nagy ló betűkkel és tekintélyes sorközzel lesz szedve, valamint tele lesz saját készítésű - direkt béna - illusztrációkkal. Sokat fogok idézni bennük addigi könyveimből és más híres alkotók nem jogdíjas írásaiból. Az érdemi részt két nap alatt fogom megírni egy hal- és rovarirtószagú hátsó verandán egy laptopon (zom12.doc [42 kbyte]),  a rajzokkal elszöszölök egy ideig, de három napnál azokra sem szánok majd többet. Ha valamelyik internetes újság szemfüles oknyomozó riportere nekem szegezi majd, hogy hogy tudok azonosulni azzal, hogy az új könyvem a körítés nélkül tulajdonképpen egy vézna füzetecskét is alig tenne ki, akkor azt fogom mondani: "Elég jól." Itt sokatmondóan végigmérem majd a szemüvegem fölött. "Sokkal kevésbé tudnék azonosulni azzal, ha egy huszadrangú internetes lapnak kellene írogatnom..."
Ezt fogom mondani.
Már ha.

---

Ha az írásból kellene megélnem, jó eséllyel éhen halnék. Na jó, éhen nem halnék, de sovány lennék, ócska göncökben járnék, és sokat ülnék szenvedő arccal, nagyokat sóhajtozva a billentyűzet fölött. Szerencse, hogy nem az írásból kell megélnem.
Isteni szerencse.

---

Aki karácsony környékén sokat blogol, annak vélhetően nincs teljesen rendben az élete. Felírtam ezt az előítéleteim közé. Jól jöhet még. Hiszen ha van egy jól összerakott kis előítéleted, akkor ha helyzet van, előkapod, ráhúzod, és kész. Nem kell töprengeni (mit blogol ez, nincs családja akivel snapszerozzon szenteste?), nem kell egyénekre bontani (na, ez is megint ír, ahelyett hogy olvasna kicsit), nem kell indokolni (ja, ennek rendben van az élete, csak a fantáziátlanja megírja, hogy kitől mit kapott), elő az előítélettel, slussz, pássz, well done.
Szóval szerintem aki karácsonykor blogol, azzal valami nem stimmel.
És erről ennyit.

---

A blogolás az olyan, hogy néha nem megy. Nem áll össze. Egy két mondat összetrolódik az agykérgen, de nem lesz belőle semmi. Vagy lesz, de elfelejtődik. Vagy nincs rá idő. Esetleg van rá idő, de nincs rá inger, ezért arra fogódik, hogy nincs rá idő.
Nemblogolni tulajdonképpen igazán könnyű.
Száztíz kifogást lehet rá találni két perc alatt.
Blogolni nehezebb. Azt akarni kell.

Írhatnék. Az kell.
Ha van írhatnék, akkor fejben már összeáll, gyorsan begépelődik, csinosul, kép biggyen rá, és Ment és Publikál, és elégedetten hátradől. Ha nincs írhatnék, akkor nyögve nyel, újrafogalmaz, rövidre zár, küszköd, visszatöröl, megbán, hogy belekezd. Persze ránéz a statisztikára, ma is járt itt pár ember, aki várt valami újat, és csalódniuk kellett, úgyhogy na. Szedd össze magad.
Csak nehéz olyankor.
Muszájból nem lesz szalonna.
Csak nehezen.

---

Mostanában nem volt írhatnékom. Nem is erőltettem.
Most van. Jön.

Ilyen ez.



Ja, a világ egyik legjobb gitárszólója a RHCP Wet Sand című számában van, a vége felé. Külön bejegyzést is megérne akár, de inkább bebököm ide.
Csak úgy.

Fasza volt.


De télleg.
Remélem 2008 is kitesz magáért.

Rettentő sok mindenről kellene tudnék írni. Sorolhatnám.
Soroljam?
Sorolom.

A várost elöntötte a karácsonyi forgatag, ami az amerikai filmekben azt jelenti, hogy sok mosolygó, és túláradó szeretetet sugárzó ember színes csomagokkal megrakodva tánclépésben közlekedik az utcán, a valóságban pedig azt, hogy konzummániás gnómok hitelkérelmi formanyomtatványokból és lelki sérülésekből eszkábált Ikarus-szárnyakkal ugrálnak fejeseket a fogyasztás templomainak alacsonykorlátú tetőteraszairól. Nem ugyanaz. Karikírozhatnám a végtelenségig.
A tél is beköszöntött.
A  szülinapi buli is remek volt, tele paranormális jelenségekkel, mandzsettagombokkal és különös frizurákkal.
A Falcons szezonja annyira dráma, mint egy tál finomfőzelék fél kettőkor, két vagon szén kilapátolása után. (Nyilván a hasonlat kultúrkörfüggő, ezért: annyira dráma, mint a Sziámi a nagyszínpadon. Továbbmegyek. Annyira dráma, mint a Machbet.)
Szóval lenne miről írnom.
Illetve van.

Nézzük meg például zom titkos kis füzetkéjét:

A tipikus terepjáróval rámparkolós, étterembe bemenős, tulajt kinyomozós, ő a részegsége miatt mással odébállatós szituáció, mindez Törőcsik Marival.
A tipikus terepjáróval rámparkolós, étterembe bemenős, tulajt kinyomozós, ő a  részegsége miatt mással odébállatós szituáció, mindez Majkával.
A tipikus terepjáróval rámparkolós, étterembe bemenős, tulajt kinyomozós, ő a részegsége miatt mással odébállatós szituáció, mindez Michael Scumacherrel.

Mondom, lenne miről írnom.
Illetve van.

Ja, nemtom meséltem-e már, de megint voltunk a Normafánál. Gyerekjáték volt az odaút, de tényleg.

A kilátás csodálatos lehetett, kár, hogy közte és köztünk volt pár tonna köd.
Ennek ellenére remek volt. (Legalább rájöttünk, hogy Frodón hogy lehet bekapcsolni a ködfényszórót.)




Ha valaki esetleg nem találna oda, hívjon vagy írjon bátran.
Szívesen kikacagom.

Vigyázat, a cím beugratós! A bejegyzés nem a népszerű 30Y nevű zenekarról fog szólni (akikről még mindig nem tudtam eldöntetni, hogy jók, vagy csak hasonlítanak valamire, ami jó), hanem arról, hogy ma van a születésnapom.
Harminc lettem.

Durva mi? Nem, nem az.
A harminc az komoly. Az már nem a tizen-huszon éves kategória. Nem a bohó gyermekkor. Nem ifjúsági regény. Nem tréfadolog. Súlya van.

"... ismétlem, alacsony, 30 körüli fehér férfi, körszakállas, szemüveges. Öltözéke..."

Ilyen komoly.
Sőt.
"Harmincéves volt, amikor Tokióban megszerezte ötödik világbajnoki címét."
Esetleg:
"Harmincévesen lemondott monetáris tanács elnöki címéről, és egy vezető bank pénzügyi koordinátora lett."

Ha harminc éves korodig nem sikerül, akkor már nem is fog. Ez ilyen lélektani. Állítólag.

A harminc az már durva. Vastagbetűs. Átbillen a libikóka, lejtmenet jön, lassú kacérkodás a leépüléssel, végzetes megkomolyodás, felelősségteljes élet, nyugdíjtakarékosság. Nem a lóerőt nézed, hanem a törésteszteket. Nem az árat, hanem a kalóriát. Nem két végéről égeted, hanem mártogatod. A harminc az harminc.

Rosszul hangzik? Harminc alatti vagy, és elborzadtál, vagy harminc fölötti vagy, és komoran bólogattál a fenti sorok olvasása közben?

Hiba.
Ugyanis hazudtam.

Harmincnak lenni ugyanolyan, mint huszonkilencnek. Vagy mint huszonkettőnek. Legalábbis nekem ugyanolyan. Ugyanolyan jó. A harminc egyszerűen nem para.

Na jó, több hülye viccet puffogtatnak el a barátaid a szülinapi bulidon, és a másnap kicsit nehezebbnek tűnik, mint megboldogult fiatalkorodban, de a harminc nem durva.

A harminc nem harap.

A harminc az jó.


Ezúton szeretném megköszönni a születésnapi szeánszon megjelent kedves barátaimnak a megjelenést, a sok nevetést, az ajándékokat és azt, hogy a barátaim. Drága kis feleségemnek ugyanezeket, csak sokkal jobban.

(zom titkos füzetkéje, részlet)

- katapultálás 140-nél
- jobb oldali tükör behajtása
- egyirányúba behajtás, szemből
- 12 busz átugratása

A tükörbehajtás megemlítésének indoklásaként annyit még hozzáfűznék, hogy a megszokott megoldások helyett (átballagás, esetleg az anyósülésen helyet foglaló útitárs feleség megkérése) jómagam egy mélykék kék színű, szabványos BKV buszt használtam fel a procedúra elvégzésére. [Az attrakció közben a BKV eszköz - és személyzeti állományában kár nem keletkezett.] [Bennünk sem.]

Az egyirányú meg csak azért volt, mert ZAP koncertre siettünk.


Amúgy lassan beköszönt a tél, jönnek a fagyok, úgyhogy újabb mutatványok várhatóak.
Persze csak óvatosan.

Írhatnék arról, mit ír s mond a sok marha,
Mind csak a saját baromságát hajtja,
El se hinnétek, kikkel s miért kell küzdenem
Írhatnék egy nyafogós bejegyzést, de nem.



(Nehéz időszak ez, szopóág, alacsony a vízhozam, zuhan a kazah tőzsde, az Ihlet náthával fekszik otthon, meg még ráadásul jön a Karácsony is, de nyugi, lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér ez jobb is. Vákicsit.)

Rendszeresség a minőség rovására.
Szűkszavúság a tartalom rovására.
Humortalanság a mosoly rovására.
Még jó, hogy a nevem nem Lovász Sára.


Jó, jó, Carl Lewis se futotta mindig 10 mp alatt a száz métert.
Mongyuk én meg sose.

A gyermeki vágyak olyanok, mint egy égetett cukorból készült völgyhíd az M0-son. Nagy ívűek és törékenyek.(Messziről és fennkölten indítok, ezt találtam most ki. Ha mázlim van, megveszi ezt a két mondatot valamilyen közhasznú alapítvány mottónak, márványba vésik, és Tóth Verával felénekeltetik. Én persze meg sem leszek említve, vaskos pénzkötegekkel lohasztják majd le népszerűségi vágyam pislákoló lángjait, eltipornak, semmibe vesznek. Szívszakadva, de hagyom majd.)
(Nyilván nem teljesen olyanok, mert egy gyerek 4 másodperc alatt kitalálja, hogy legóvárat akar twixből, egy völgyhíd meg ugye kicsit lassabban készül el. De az ív meg a törékenység stimmel. Meg az is, hogy páran nagyon meggazdagszanak belőle, a többiek meg nem. Így megy ez. Az álmokkal is, meg a völgyhidakkal is.)

A gyermeki álmok szerencsésebbjei a kiötlő váratlan felnőtté válása okán egyszerűen feledésbe merülnek, a többségnek azonban a csúfos kudrac jut osztályrészül. A gyerek villanyvasútra vágyik, de mikor megkapja, kiderül, hogy csak egyféleképpen lehet összerakni, folyton szétcsúszik, lebillen, zárlatos lesz, csak a fater játszik vele, és más hozzá se nyúlhat, illetőleg totálisan unalmas az egész úgy ahogy van. A gyerek vasutas akar lenni, de kiderül, hogy a vasutasélet nem áll sok másból, mint káromkodásból, sztrájkból, és az alkoholizmus mezsgyéjén való egyensúlyozásból. A gyerek indián akar lenni, aztán belefut egy dokumentumfilmbe a Spektrumon, és akkor inkább ismét vasutas akarna lenni, bár tisztában van vele, hogy az is szopó. A gyerek óvodás korában iskolás akar lenni, iskolás korában középiskolás, középiskolás korában drogdíler egyetemista, vagy felnőtt, mindensetre hengerbucskázik csöbörből-vödörbe, vödörből-dézsába, dézsából-vájlingba, és szépen lassan mindenről kiderül, hogy nem olyan tuti, mint azt sejtettük egykoron a kantáros rövidnadrág és a fél lencséjén leukoplaszttal leragasztott szemüveg árnyékában.
Gondolom mindenki fel tudna idézni néhány ilyen összetört gyermekkori álmot saját emlékeiből.

Én is.

Most azonban a ritka kivételek egyike következik. Valami, amiről azt gondoltam régen, hogy óriási, eszetlen nagy királyáság lenne, ha lenne nekem, és most lett, és tényleg az. Valami, amire gyermekkorom óta vágytam, mióta megpillantottam egy kirakatban, ámulva tapadtam az üvegre, és órákig is elnéztem volna, ha anyám el nem rángat. Valami, amihez a múlt héten sikerült hozzájutnom, pontosan ezerötszáz forintért. Leülök elé, csak nézem, hol ámuldozva, hol elmélázva, halovány mosollyal a szám sarkában, a gyerkmeki álmokra és a törhetetlen égetett cukor völgyhidakra gondolok.


Lávalámpa. Csudálatos.