Párhuzamot vonok mindjárt.
Ez egy afféle írói módszer.
Nem teljesen helytálló az elnevezés, hiszen a matematikában a párhuzamosok nem találkoznak, az író meg pont akkor mondja ezt, amikor összeköt két dolgot valamilyen elvi síkon. (Persze ha továbblépünk, akkor a párhuzamos vonalak a végtelenben találkoznak, és ha vesszük az írást, mint művészetet, és a végtelent, mint absztrakt fogalmat... nos, akkor az valami önjelölt meg nem értett irodalmárpalánta blogja, és nem a zomblog. Hőőő, csitulj hát, fantáziám zabolátlan paripája, baszki. Na. Csss. Na. Azért.)

Szóval vissza a párhuzamhoz.

Tízévesen az egyik legjelentősebb problémám az volt, hogy zsenge korú öcsém számára az úgynevezett 'öltöztetős' katonáimmal való játszás tulajdonképpen a figrák végtagjainak módszeres letördelését jelentette. Tutanhamon fáraónak tízévesen az volt a legnagyobb problémája, hogy az elődje által elég szigorú módszerekkel bevezetett egyisten hitről hogyan terelgesse vissza az évezredek óta jól bevált többistenhitre Egyiptom népét.


Engem becsületes, illemtudó embernek igyekez neveltek. Tutanhamon fáraót teljhatalmú, földre szállt istennek nevelték.

Nincs rólam cikk a wikipedián. Tutanhamon fáraóról van.

(És most közelebb vonom a párhuzamokat, hogy némi értelme is legyen a bejegyzésnek.)

A hétvégén Bécsben jártunk. Én is és Tutanhamon fáraó is. (T is, ő a harmadik párhuzam. Meg sokan mások is, de ők már nem párhuzamok, hanem merőlegesek, húrok, alkotók, meg ilyenek.)

Én Magic the Gathering Grand Prix apropóján jártam ott, goblin dekkel indultam, és 1153 indulóból 159-edik lettem. Tutanhamon fáraó kiállítás formájában volt jelen, a GP-n nem indult, így helyezést sem ért el.

Ebből persze nem azt akarom kihozni, a párhuzamok mentén oldalazva, hogy sok szempontból jobb vagyok, mint egy fáraó. Semmiképp. Dehogyis.
Magicben mondjuk pont de.
Persze földre szállt istenkedésben valószínűleg a lába nyomába nem érnék. Fogathajtó versenyre se hívtam volna ki. Kiállításban meg aztán abszolút ő viszi a prímet.

Pesze van párezer év előnye, addigra lehet, hogy én is feljavulok.


A GP és a kiállítás is remek volt, az apfelstrudelről nem is beszélve, Bécsnek pirospont. A vendéglátó szektorról tudnék épp rosszat írni, ha akarnék.
De nem akarok.
Az ugyanis nem lenne párhuzamos.

Naprakész leszek most. Aktuál. Reflektálok a nap történésére, a helyszínről jelentkezem, megírom a véleményem valamiről, ami sok embert foglalkoztat épp.
Elég nagy áldozat ez tőlem, azt figyelembe véve, hogy politikáról lesz szó, amihez egyrészt nem értek, másrészt ami nem érdekel. Nem is bonyolódnék mély fejtegetésekbe az ügy kapcsán, csak egy apró észrevételt tennék. Semmi extra, tényleg.
Széljegyzet.
Ceruzás.

Naszóval. Ha az egyes pártok - a nyilván nagyon olcsón, és nem a mi pénzünkből szponzorált kampány során - már a kezdetektől belesulykolták a hívekbe hogy IGEN-t vagy NEM-et, kell bejelölni, akkor miért ilyen kacifántosan tették fel a kérdést?

1. Egyetért-e ön azzal, hogy a fekvőbeteg-gyógyintézeti ellátásért a jelen kérdésben megtartott népszavazást követő év január 1-jétől ne kelljen kórházi napidíjat fizetni?

Egyetért-e, hogy jelen kérdésben, követő év, ne kelljen? Ne? Kelljen? Hogy mi?!?
Miért nem így tették fel:

1. Legyen-e kórházi napidíj?

Vagy ha már úgy is be van programozva a droidokba a válasz tiszta a tisztelt választópolgárok előtt a kép, akkor az elszánt szavazókat egy kicsit körmönfontabb kérdés elé is lehetett volna álltani.

1. Egyetért-e ön azoknak az ellenzőivel, akik a fekvőbeteg-gyógyintézeti ellátásért fizetendő kórházi napidíj megtagadásának támogatására irányuló kérdést nem kívánják nemmel megválaszolni? (Szor minusz egy.)

Rövidesen lesz eredmény, őrülten izgulok.


Lófaszt. Leszarom. Tudom, tudom, rossz állampolgár vagyok.
De legalább nem hazudok.

A minap épp a szokásos, Xian Hüan kínai konzerves gombával, tablettás furminttal, és Kaláka bakelitek visszafelé való lejátszásával előidézett transzdenc strandesz spirituális utazásomon vettem részt, amikor összefutottam Sir Winston Leonard Spencer Churchill-lel. Én egy óriásira nőtt brokkoliból kifaragott tengerimalacon ügettem, ő meg egy nagy piros pöttyös gyilkos galócán ült, és békésen szivarozott.
- Sir Winston Leonard Spencer Churchill? - kérdeztem udvariasan, és kissé meglepetten. Ő nyájasan bólintott. - Örvendek a szerencsének!
Kezet ráztunk. Határozott, de nem túl agresszív kézfogása volt.
- Ön pedig zom, ha nem tévedek. - válaszolt hasonlóan udvariasan. Egy pillanatra rosszul érintett, hogy az én nevem csak 3 karakter, az övé pedig 34 (szóközök nélkül), de komplexusaimat hamar  elhalványította azon tény feletti öröm, hogy a jeles államférfi - ugyan csak egy pszichedelikus álomban, de mégis - megismer engem.
- Ööö... igen. Zom vagyok.
- Örülök, hogy személyesen találkoztunk. - mondta őszintén csengő hangon, és kifújt egy középszarul sikerült füstkarikát.
- Én nemkülönben... de engedje meg, hogy megkérdezzem: honnan ismer ön engem?
- Rendszeresen olvasom a zomblogot.
- Hát ez... ez... csodálatos... Sőt, remek. Igazán megtisztelő. Igazság szerint én is régóta tervezem, hogy elolvasom "Az angol ajkú népek történetét".
- Aham... a micsodát?
- "Az angol ajkú népek történetét". Tudja, amiért az irodalmi Nobel-díjat kapta.
- Kaptam? - kérdezett vissza bizonytalanul, homlokráncolva.
- Persze.
Kicsit beremegett a kép, a brokkoli hirtelen patiszonná változott, Churchill gombája pedig gyanúsan elszineződött. Ez egyértelmű jele volt annak, hogy spirituális utazásom rövidesen végetér. Szemem előtt kásássá vált a kép, mintha a kéményseprők véletlenül lerúgták volna az antennát a padláson kürtőellenőrzés közben.
- És egyébként, visszatérve a blogra, tetszik? - kérdeztem reménykedve.
- Nem rossz, határozottan nem rossz. - pöfékelt elgondolkodva. - Bár szerintem elég para, hogy PDA-ról nem lehet kommentelni.
- Az? - kérdeztem, de már a saját hangomat is üvegfalon keresztül hallottam.
- Igen. Nem az őskorban vagyunk... hisz már itt van a webkettőőőőőőő...



Amikor magamhoz tértem, csak az utolsó mondatára emlékeztem tisztán. Webkettő. És: itt van.

Hát persze!

Abban a pillanatban összeállt a kép. Bekattantak a helyére a kis mozaikok, felgyúltak  a fények, világos és logikus lett minden.
Webkettő. Ezaz. Én itt küszködök a hülye webegyes blogommal, egy hét, mire új bejegyzés van, alig frissül, fakók a képek, le van pattogva róla a zománc, nyikorog az egész, ahelyett, hogy áttérnék webkettesre, és megoldódna minden gondom. Hát ez őrület. Én hülye, gyűszűvel merem a Balatont, radírral faragom a petrencés rudat, vak galambokkal válogattatom a lencsét, mikor a hatékony megoldás végig itt volt a szemem előtt.

Na holnap az lesz az első dolgom, hogy utánajárok ennek a webkettőnek, és letöltöm. Sőt, megveszem. Aztán azonmód beizzítom ide, és minden frankó lesz.

Imádni fogjátok.

Kiúsztam, jó messzire.

Ha tengernél, vagy más nagy víznél vagyunk, mindig kiúszok.
Biztos azért van, mert huszonpár évig nem nagyon tudtam úszni, csak olyan "ha beledobnak, akkor kievickélek"-módon. Aztán megtanultam. Egész jól. Azóta kiúszok. Mert megtehetem. Kivagyiságból? Nem igazán. Csak mert jól esik, hogy ki tudok úszni.

Kartempó, lábtempó, levegő.
Jól kihúzva a végét, mert kicsit hullámzik, és sós vizet nyelni nem kellemes.
Kéz, láb, levegő.

Kéz, láb.

Levegő.

Szépen, ütemre.

Aztán ha elfáradok, akkor háton fekve lebegek kicsit, aztán kitempózok a partra. Szeretek háton fekve lebegni, csukott szemmel hagyni, hogy tunyán löködjön a nagy víz. Mintha egy nagy, kövér óriás ringatna a tenyerén.

Lebegtem egy pár percet, aztán elhatároztam, hogy elindulok  kifelé a partra.

Ekkor láttam meg a a csónakot.

Régi, viharvert lélekvesztő volt. Farmotoros. A festék lepattogzott róla rég, eredeti színe talán fehér lehetett, a neve meg... ki tudja. Csak egy A, majd tőle jóval odébb egy G látszott, meg még egy betűdarab, egy fél egyenes vonal, ami elég sok minden lehetett. Feljebb pillantottam. A csónak utasa, egy öreg fickó engem vizslatott. "Vén tengeri medve" gondoltam azonnal. "Piszkos Fred" gondoltam rögtön ezután. Napcserzett volt, ráncos, bütykös kezű, és a hálójával vacakolt.
- Jónapot... - intettem neki némileg bizonytalanul. Az meg csak nézett. Aham. Megersztettem még egy mosolyt felé, és kezdtem hülyén érezni magam. Süket ez? Nézett tovább, és áttolta a pipát a szája másik sarkába. Köszönni ki fog, vén trotty? Hm? A hálóddal baszakodni az tudsz, mi, köszönni azt bezzeg nem, mi?
- 'Pot. - mondta kimérten. Pont olyan hangja volt, amilyenre számítottam. Hirtelen sajnálni kezdtem, hogy nincs nálam egy videókamera.
- Van kapás? - vetettem be kedélyeskeve a nagy mondatot, amivel már számtalan életre szóló barátság kezdődött rothad halszagtól bűzlő, szúnyoglepte nádasok mélyén.
Az öreg szortyintott a pipáján, aztán szép lassan végigpásztázta a horizontot. Közben én türelmesen lebegtem. Kezdtem kiismerni a tempóját.
- Há' akadna...
"És, miféle? Ton? Hekk? Ilyesmi?" gondoltam ki a követkető kérdést.
- ... mán ha horgásznék. - Folytatta a maga megfontolt tempójában. - Ez ugyanis - emelte meg a hálóját - háló. Nem pediglen horgászbot.
Haha. Éreztem, hogy elvörösödik a fejem. Van humora az öregnek. Kicsit fel is húztam magam, aztán rájöttem, hogy csak a saját hülyeségemre lehetek mérges. Végül is igaza van az öregnek.
- Igen, innen is határozottan hálónak tűnik.... na és ma akadt bele valami? - próbáltam makacsul tartani a beszélgetés fonalát. Már ha én beszélgetni akarok az öreg halásszal, akkor beszélgetni fogok. Megvártam a választ, addig megigazítottam az úszószemüvegem pántját, és újrakötöttem az úszógatyám madzagját.
- Nem sok. - bökte ki végül.
- Aham... - bólogattam együttérzően - biztos a nagy meleg miatt, nem? - próbáltam bevetni sekélyes  halfogászati ismereteim morzsáit. Vagy az is csak a horgászásnál van?
- Éppenséggel az is lehet. - vágta rá fél perc hallgatás után. A gyors reakcióidőből sejtettem, hogy szakértelmemmel szereztem egy kis respektet nála. Vártam hát, hátha most ő kérdez. Vártam türelmesen.
- Hát akkor azt hiszem, hogy én kiúszom a partra. - vetettem fel csevegési hangnemben jó tíz perc múlva. - Tudja, kinn vár a feleségem.
- Ahm. - mondta, fel sem pillantva a hálóval való motoszkálásból.
- Viszlát, és jó ka... halászatot.
- 'Szlát. - motyogta, és a sapkájához emelte a mutatóujját. Valamiért ez a kis mozdulat kitörő örömmel töltött el. Vidáman szalutáltam, és elkezdtem a part felé úszni.
Pár tempó után megálltam, és visszakiáltottam neki.
- Elnézést, csak még egy kérdés... mi a csónak neve?
- A neve? - kérdezett vissza bizonytalanul, a fura kérdés hallatán viszonylag gyorsan.
- Igen, a neve. A csónak neve. Rá volt festve az oldalára, de lekopott, így nem látszik...
Bütykös kezével megmarkolta a csónak szélét, kihajolt, és szemügyre vette a teknő oldalát. Hümmögve sommázta, hogy igazat beszélek.
- Hát neve, az éppenséggel nincs. - sercintett egy szép ívűt a vízbe.
Meglepődtem. Nem olvasott ez kalózos regényeket? Nem tudja, hogy iszonyú szerencsétlenséget jelent a név nélküli vízijármű?? Nagyobbat, mint a nő a fedélzeten?
- Hogyhogy nincs? - kérdeztem elhűlve.
Eltöprengett a válaszon. Már a dac vezérelt, kivártam.
- Há' ez az egy csónakom van. Minek néki név? - Ez logikusnak tűnt. - Nem naon lehet összekeverni. Példul az asszonynak is azt szokom mondani, hogy "kimék a csónakkal, majd este gyüvök". Tudja rögvest, hogy ezzel menek. Merhogy nincs másik.
Elámultam az érvelés kidolgozottságán, és a monológ terjedelmén. Több összefüggő mondat!! Összehaverkodtunk, nem is kérdés.
- Akkor tulajdonképpen mondhatjuk, hogy "csónak" a neve, nem? - fűztem tovább a gondolatmenetet kissé megrészegülve.
- De. - egyzett bele.
- Hát ez remek. - mondtam, és így is gondoltam. - Akkor... minden jót.
- Magának is. - hallottam a hátam mögül jó tizenöt tempóval később.

Akkor már a part felé úsztam.
Kéz, láb, levegő.
Kéz, láb, levegő.

Szeretek úszni.

Annak, hogy ritkán írok mostanában, elég prózai oka van.
Gőzerővel egy autóba szerelhető találmány tervein dolgozom, amely
a., kiszippantja az összes taknyot a fejemből
b., egyetlen gombnyomásra áttölti azt egy számomra ellenszenves autóstárs arcüregébe

(Ez utóbbi feature kidolgozása lehet, hogy meghaladja a konstruktőri képességeimet, úgyhogy a "B" terv az, hogy a készség simán a céljármű felületére torpedózza a matériát, ami korántsem tökéletes megoldás, de félsiker.)


Előrendeléseket felveszek.

Ma egy rövid msn beszélgetés eredményeképp Bazsival azt állapítottuk meg, hogy sok blogtársammal ellentétben nem meg nem értett zseni, hanem megértett nemzseni vagyok.
Semmi allűr. Csak tiszta forrásból. Őszintén, egyenesen, mint Háry Já Garibaldi. A nép gyermeke.

De télleg, milyen szimpi vagyok már.
(Akár indulhatnék az amerikai elnökválasztáson is. Kár hogy nem vagyok se nő, se néger.)


Egy vérből valók vagyunk, te meg én.

PEMETE ÚR AZ OKMÁNYIRODÁBAN
[bohózat egy felvonásban]

(Függöny fel. Okmányiroda belső, Gizike ül az íróasztalnál, és mind a 95 kilójával a kétujjas gépelésre koncentrál. Nem találja a "Z"-t, ezért kicsit bosszús. Kopognak.)

Gizike: - Tessék!

(Pemete Kázmér bizonytalan léptekkel beoldalog. Kitaposott cúgos cipő, hónaljig felhúzott nadrág, félregombolt, könyökvédős zakó, csiptetős szemüveg. A kezében dugig tömött műbőr aktatáska, amelyből különféle szamárfüles papírlapok kandikálnak ki.)

[A közönség kacag és tapsol.]

Pemete: - Alászolgája...
Gizike (mosolyogva): - Jóóónapot kedves Pemete úr! Mi járatban?
Pemete (elhaló hangon): - Hát tulajdonképpen autóátiratás ügyben volnék...
Gizike: - Megint?
Pemete (lemondóan): - Még mindig.

[A közönség hangosan nevet.]

Gizike: - Na és, sikerült beszereznie a papírokat, amiket a múltkor kértünk?

(Pemete kinyitja a táskáját, és vadul elkezd kutatni az előkerülő méretes paksamétában.)

Pemete: - Fifike három napnál nem régebbi oltási igazolványa, 3 példányban, az anyósom tánciskolai oklevele kilencszáztizenötből, a gyerekek könyvtári olvasójegyei, és az előző tulajdonos úttörőigazolványának fénymásolata. Minden megvan...
Gizike: - Fénymásolat?!?
Pemete (remegő hangon): - I... igen. Fénymásolat.
Gizike (sajnálkozva): - Sajnos az nem lesz jó. Az eredeti kell.
Pemete (suttogva): - Eredeti? Márminthogy... eredeti?
Gizike: - Sajnos, ez az előírás. A kolléganőm nem mondta?
Pemete: - Nem. Pedig kérdeztem.
Gizike: - Sajnos, sajnos. Biztos rosszul írta ki neki a gép... dehát mindegy is mostmár. Akkor adhatok a jövő hétre egy időpontot?
Pemete (beletörődően): - Igen... Sőt, tudja mit? Adjon egyet a jövő hét utánra is...

[Közönség harsogva röhög, függöny, vastaps.]


Gizike Csala Zsuzsa, Pemete meg Antal Imre. Vagy Tahi Tóth Lászó. Vagy Gálvölgyi.

Vagy én.


Ötször voltam benn, otthagytam egy valag pénzt de végre a nevünkön van Frodó. A magyar közigazgatás egy dráma komédia.
Még szerencse, hogy nem veszünk havonta új autót.

Haza vagyunk jőve,
Se hegy, se sí, se hó
Okmányiroda van
Szél, eső és meló.

Persze itthon is szép
Élhető, meg minden
Ki lehet itt is bírni, nem?
Nem.


Na jó, de.
Csak kontrasztos cseppet.

Elillanunk egy hétre az s-dimenzióba, úgyhogy most épp emiatt nem fogok írni addig mindenki legyen jó.
Ha Hemingway keresne, akkor mentsetek ki valami hihető kifogással.

... a minisztérium "eMagyarország, avagy az ügyintézés művészete" elnevezésű kultúrális páláyzatán zene kategóriában a Csujogatós együttes "ÁFAbevallás dorombra és köcsögdudára" című szerzeménye, festmény kategóriában Gorombál P. Tivadar "Zarándokút a földhivatalba" című akvarellje, míg kisplasztika kategóriában a zom művésznéven regisztrált fiatal művész mindössze alaposan összerágott formanyomtatványok és emberi nyál felhasználásával készült "Okmányiroda vudu" elnevezésű szoborcsoportja kapta meg az első díjat.
További híreink. A hirtelen jött olvadás nehezen járhatóvá tette a budai hegyket, különös tekintettel a Normafa környékét, valamint...


Autót iratnék át. Ne gondold, hogy könnyű.