A minap épp a szokásos, Xian Hüan kínai konzerves gombával, tablettás furminttal, és Kaláka bakelitek visszafelé való lejátszásával előidézett transzdenc strandesz spirituális utazásomon vettem részt, amikor összefutottam Sir Winston Leonard Spencer Churchill-lel. Én egy óriásira nőtt brokkoliból kifaragott tengerimalacon ügettem, ő meg egy nagy piros pöttyös gyilkos galócán ült, és békésen szivarozott.
- Sir Winston Leonard Spencer Churchill? - kérdeztem udvariasan, és kissé meglepetten. Ő nyájasan bólintott. - Örvendek a szerencsének!
Kezet ráztunk. Határozott, de nem túl agresszív kézfogása volt.
- Ön pedig zom, ha nem tévedek. - válaszolt hasonlóan udvariasan. Egy pillanatra rosszul érintett, hogy az én nevem csak 3 karakter, az övé pedig 34 (szóközök nélkül), de komplexusaimat hamar  elhalványította azon tény feletti öröm, hogy a jeles államférfi - ugyan csak egy pszichedelikus álomban, de mégis - megismer engem.
- Ööö... igen. Zom vagyok.
- Örülök, hogy személyesen találkoztunk. - mondta őszintén csengő hangon, és kifújt egy középszarul sikerült füstkarikát.
- Én nemkülönben... de engedje meg, hogy megkérdezzem: honnan ismer ön engem?
- Rendszeresen olvasom a zomblogot.
- Hát ez... ez... csodálatos... Sőt, remek. Igazán megtisztelő. Igazság szerint én is régóta tervezem, hogy elolvasom "Az angol ajkú népek történetét".
- Aham... a micsodát?
- "Az angol ajkú népek történetét". Tudja, amiért az irodalmi Nobel-díjat kapta.
- Kaptam? - kérdezett vissza bizonytalanul, homlokráncolva.
- Persze.
Kicsit beremegett a kép, a brokkoli hirtelen patiszonná változott, Churchill gombája pedig gyanúsan elszineződött. Ez egyértelmű jele volt annak, hogy spirituális utazásom rövidesen végetér. Szemem előtt kásássá vált a kép, mintha a kéményseprők véletlenül lerúgták volna az antennát a padláson kürtőellenőrzés közben.
- És egyébként, visszatérve a blogra, tetszik? - kérdeztem reménykedve.
- Nem rossz, határozottan nem rossz. - pöfékelt elgondolkodva. - Bár szerintem elég para, hogy PDA-ról nem lehet kommentelni.
- Az? - kérdeztem, de már a saját hangomat is üvegfalon keresztül hallottam.
- Igen. Nem az őskorban vagyunk... hisz már itt van a webkettőőőőőőő...



Amikor magamhoz tértem, csak az utolsó mondatára emlékeztem tisztán. Webkettő. És: itt van.

Hát persze!

Abban a pillanatban összeállt a kép. Bekattantak a helyére a kis mozaikok, felgyúltak  a fények, világos és logikus lett minden.
Webkettő. Ezaz. Én itt küszködök a hülye webegyes blogommal, egy hét, mire új bejegyzés van, alig frissül, fakók a képek, le van pattogva róla a zománc, nyikorog az egész, ahelyett, hogy áttérnék webkettesre, és megoldódna minden gondom. Hát ez őrület. Én hülye, gyűszűvel merem a Balatont, radírral faragom a petrencés rudat, vak galambokkal válogattatom a lencsét, mikor a hatékony megoldás végig itt volt a szemem előtt.

Na holnap az lesz az első dolgom, hogy utánajárok ennek a webkettőnek, és letöltöm. Sőt, megveszem. Aztán azonmód beizzítom ide, és minden frankó lesz.

Imádni fogjátok.