[Az EB sorozatot pihentetem, unalmas ugyanis. Nem lennék túl jó tematikus blog, asszem. Nem vagyok túl jó kötött témájú írásban. Az általános iskolai "Legkedvesebb nyári élményem"-ekre is csak négyeseket kaptam, és Ilonka tanárnéni odaírta, hogy "legközelebb jobban ragaszkodj a témához", mondjuk nála a hármas volt a legrosszabb jegy, mert ilyen kis rendes volt, habár egyszer csúnyán összeszólalkoztunk egy névszó-névmás fogalomzavaron, ami neki volt, nem nekem, és bár mindig illedelmes gyereknek neveltek, de az igazságérzet megvolt már akkor is, orrvérzésig, ha kellett, na akkor állítólag sírva fakadt a vita után tanáriban. Ez volt. Nem sajnáltam egy percig se, tudja már, hogy mit tanít, nem? Szóval a bírók arcpirítóan teljesítenek, a cseh-török jó volt. Bwinen pluszba vagyok még, bár a portugálok elmehetnek a picsába. Holland - spanyol - portugál trióból kerül ki a győztes szerintem. Jelentkezem még ezügyben, ha élesedik a helyzet, vagy épp lesz kedvem fociról írni.]

Visszagondolva eddig csak jót írtam a nejemről, meg a házaséletünkről, de most elbizonytalanodtam cseppet. Az amerikai filmekben ha minden rendben van a főhősökkel, akkor vagy jön a vége főcím, vagy a következő snittnél
a., "húsz évvel később felirat" úszik be, és egy vírus/a földönkívüliek/a globális felmelegedés/egy földönkívüli vírus megtizedelte az emberiséget, ólomszürke az ég, küzdelem az élet, és mindenki koszos
b., a fickó behívót kap
c., valaki túszul esik
d., egy basznagy mutáns bármi megjelenik ott a környéken, és bekavar.

Na ezek közül én egyiket se szeretném, úgyhogy lázasan kutakodni kezdtem, hogy foltot találjak életünk makulátlan abroszán.

Nem volt könnyű, de meglett.

Tegnap a Várszínházban voltunk, a Bee barátommal felálló Bihari Táncegyüttes előadását néztük meg, ahol kiderült, hogy T egyáltalán nem lenne jó néptáncosnak.

Egyrészt nem tud csettinteni. Egyik kezével se.

Fütyülni éppenséggel tud egy kicsit, de kb. olyan szinten, mint a strand homokjában felejtett sörösüveg. (Először azt akartam írni, hogy mint az olyan sörösüvegek, amiket a tíz éve félkész emeletes házakban az erkélyek betonjába ágyaztak a kőművesek az azóta is el-nem-készült korlátvasak behelyezése céljából - de ez annyira vidékspecifikus, hogy kevesen értenék. Ha valaki mégis, kommenteljen bátran, szívesen elkalandozok az urbánuns hasonlatok olajfoltos vizéről göröngyös falusi földutakra. Képzavar? Nem. Kétéltű.) Szóval ha közel hajolsz, akár fütyülésnek is mondható, amit hallat, ha épp jó formában van. (Nabakker, a fütyülésről is lenne pár mondatom, de ezt mér kihagyom, szétcsapongom itt a mondanivalót.)

Hujjogatni mongyuk szerintem meg tudna tanulni, de a fentiek fényében azt meg már minek. Csettintés és hangos fütyülés nélkül az már édeskevés.

Szóval vannak hiányosságok nálunk is, nekünk se fenékig tejfel.

Legalább ha jobbal tudna csettinteni.
De még azzal se.


Én meg vagyok a szenvedő fél ugye, akinek túl kell magát tennie mindezen.
Irtó kemény, elhihetitek.