A röntgen váróban ülök, a klasszikus alumínium lábú, bevonatos farost ülökéjű, kórházzöld négyszemélyesen. Itt-ott nagy foltokban málik a vakolat, a linóleum négyzetesre kopott, járólap van alatta, arra ragasztották rá közvetlenül, azért ilyen. A nagy belmagasság miatt az ajtók is magasak, a zárak lötyögősek, könnyen nyílnak, maguktól csukódnak, a kilincsek bunkós végűek. Szemben a falon márványtábla, gróf Széchenyi (nem István, egy másik), bárók, Eugénok, Ferenczek, egyéb nemesek, és a Terézvárosi Segélyező Egylet emlékére, akik egyszer régen tettek valamit a kórházért. Gondolom pénzt adtak. Nem derül ki egyértelműen, mert az emléktábla felét eltakarja egy bazi nagy kapcsolószekrény.

 "Biztos nem fért máshova." gondolom. Aztán körül is nézek, sok a kiszögellés, beugró, tényleg nem fért volna máshova. A modern korn felszínes diadala a régiek nagysága felett.

A kapcsolószekrényen felirat:

"TAKARÍTÓNŐK, EZEKET A KAPCSOLÓKAT NEM PISZKÁLNI!

!TILOS!"

A felső sor zöld filccel, a "TILOS" pirossal. A tilos előtt is van egy felkiáltójel, nyilván elválasztó jelleggel, nehogy azt higgye a tisztaságért felelős személyzet, hogy a nem piszkálás tilos.

Bácsit tolnak kerekesszékben, jobb boka, hólapátolás közben, verandáról. Járógipszet kérne, ha lehet. Az orvos jó fej vele, tréfával próbálja oszlatni az öreg szorongását, sikerrel.

Körben a falon színes ív kartonokra ragasztott fényképek, híres emberekkel akiket ott kezeltek. Celebkórház. Felülre gondosan léc szögelve, mindegyik a karton színéhez passzoló pertlin lóg. Kabos két nővérrel, Vörös Zsuzsa a doktorral, Rózsa Gyuri, Frenreisz, Czeizel, Eperjes, Medveczky, Kolonics.

Fiatal lányok érkeznek, egyikük körme pink, a másikuké világoskék, valami papírok miatt jöttek. Kézisnek tippelem őket. Harsányak, sőt, inkább közönségesek, mindkettő hagyományos, magas szárú tornacipőben van. Biztos ez most a divat.

"Hogy nem fagy le a lábuk?" töprengek.

Van aki olvas, egy nő a térdén egyensúlyozott laptoppal küzd, a kényszeres beszélgetők egymásra találnak, felénk minusz tíz is volt az éjjel, az hagyján, én néha éjszaka is felébredek, hogy el van zsibbadva az egész hátam, páran üvöltve telefonálnak, páran csak bambulnak. Én figyelek, hogy összejöjjön egy bejegyzésre való.

A nővérek közepesen fásultak, jólesően nyugtázzák a mosolyt, a köszönömöt, és fehérben járnak. Agyonmosott, kitérdesedett, kinyúlt nyakú, de fehér. Ez afféle tradíció.

"Az efféle tradíciók tartják még mozgásban a magyar egészségügyet." forgatom ki magamból a magvasnak szánt gondolatot. Utólag, amikor majd írom ezt, már nem tartom majd olyan magvasnak, de van benne valami. Nem indokolják az anyagi körülmények, nem indokolják a létesítmények, de mégis működik valahogy. Kész szerencse.

Szólítanak.

A "szólítanak", így, igekötő nélkül (nem megszólítanak, vagy leszólítnak, esetleg felszólítanak) egészégügyi szó. Annyit takar, hogy a végre-valahára kinyíló ajtó (KÉRJÜK KOPOGÁSSAL NE ZAVARJÁK A RENDELÉST) mögül a te nevedet mondják, felugrasz, felnyalábolod a kabátod-táskád, bevánszorogsz, a többiek meg irigykedve néznek. Aki régebben vár mint te, az utálkozva. Akkor is, ha másik ajtóhoz vár.


A felvétel közben fél szemmel a röntgengépet vizslatom, hátha megpillantok rajta gyártási évet, de nem járok sikerrel. Nem mai gyerek, az biztos. Fura hangja van.

Bár az is lehet, hogy ez a normál röntgengép-hang, sose hallottam még.

Kiülök, várok.

Harmincas nő jön a barátjával, sziszegve sántít. Nem esik jól az ülés, inkább áll. Törés lehet. Egy bácsi érkezik az unokájával, látszólag senkinek semmi baja. A kisfiú sokat kérdez, a nagypapa részletesen és türelmesen válaszol, amíg a gyerek meg nem érti.

Remélem én is ilyen nagypapa leszek.

Szólítanak.

Megkapom a felvételt, rajzfilmcsont alakú kis csontok, törés nincs, meg az igazolást, hogy a TB 811 forintot fog fizetni helyettem ezért. Visszaballagok a hatos elé, ott fognak majd szólítani.

Addig várok. Meg nézelődöm.

Gyűjtöm az anyagot.

Respekt és tisztelet a Sportkórház, és a többi magyar egészségügyi intézmény minden dolgozójának.