Háromszor rontott PIN
és a PUK veszi át a terepet
Négy kör pálinka meg sör után
fejből azt nem vágod, max a nevedet
A PUK nyolc számjegy
Jegyezd meg hát, ha birod,
Ha nem megy, akkor pár
Napig kvázi nincs mobilod
Először feszült leszel, hiányzik
Sajog az űr, mint egy kivett orrmandula
Percenként ránézel, jól esne
egy esemes vagy pár perc duma
Zsigeri szinten pezseg
Az érzés: nem vagyok elérhető
A véreddé vált a mobil
Úgyhogy ez végül is érthető
Aztán pár óra után
Oszlik a gombóc, oldódik a prés,
Pár napig nem tud
Felhívni majd senki: na és?
Ha igazán fontos
Az üzenet úgyis megtalál,
Ha jelentéktelen semmi
Várja őt a "hívott fél nem kapcsolható"-halál.
Nem használod óraként,
Nem szól belőle mp3 melódia
Alábbhagy egy kicsit
Az életedet uraló túlzott mobil-fóbia
Relax célokra mindenkinek
szívből azt ajánlom:
felejtsd el a PIN kódodat
részegen egy fesztiválon.

zom

- Mikol lesz a VOLT?
- Most van.


Úgyhogy most le is lépek, majd beszámolok jól.

Ha nem lennék ilyen könnyfakasztóan őszinte itt a blog hasábjain, akkor akár azt is hazudhatnám, hogy a Red Hot Chili Peppers katowicei fellépése volt életem legjobb koncertje. De nem mondom ezt. Egyrészt nem akarom az őszinte, vidéki srác imidzsel meghódított rajongók ezreit százait tizeit elveszteni, másrészt nem mondunk (írunk) olyat, hogy életem legjobb akármije. Na jó, mondunk. De csak extrém esetekben. Például ha először vagy vendégségben az új csajodnál, akkor elsütsz egy "Nelli néni, ez volt életem legjobb rántott pattiszonja"-t, nyilván előre megfontolt, aljas szándékkal, de csak és kizárólag a jó ügy érdekében. Határeset, de belefér. Normál esetben nem életemlegjobb-azunk.
Normál esetekben az életem legjobb helyett az eddigi életem legjobb használandó.  (Aki nem érti a jövőbeni vetület jelentőségét, jelezze, elmagyarázom.) Vagy az életem egyik legjobb szófordulat - és ez utóbbi az ultimate megoldás. Az életem egyik legjobb koncertje azt is jelentheti, hogy szoros holtversenyben küzd az első helyért, meg azt is, hogy benne van a top tízben, de végső soron akár azt is, hogy a top ötven hátsó fertályában kullog a nála jobb legjobbak mögött, közvetlenül a nála kevésbé jó legjobbak előtt. Flexibilis egy megoldás, mi?
A Red Hot Chili Peppers katowicei fellépése volt életem egyik legjobb koncertje. Lehetett volna a legjobb is, de persze ahhoz nagyon sok apró részletnek kellett volna stimmelnie. Az, hogy 440 kilométert 9 óra alatt sikerül megtenni autóval, az, hogy az adott településen két egyforma nevű utca van, és pont ezen utcák valamelyikében van a szállás, és természetesen pont a másikat találjátok meg először,és az, hogy az előzetesen kommunikált "2 perc gyalog" az inkább "20 perc gyalog" az nem tragédia, és nem is a koncert szerves része, de mégis  álnok göröngyöket gördít a klasszikus koncerthangulat zökkenőmentes kialakulásának kanyargós ösvényére.
Persze eszem ágában sem áll nyafogni. A keddi események nyilvánvalóan éles változást hoztak az életemben: végérvényesen átléptem az emberek azon szánnivaló csoportjából, akik még nem látták élőben az RHCP-t az emberek azon szenzációs csoportjába, akik már megtették ezt. Ezentúl mondhatom, hangoztathatom, éreztethetem, utalhatok rá, sugallhatom, beleírhatom a blogomba, társaságban sztorizhatok róla, kipipálhatom a nagy listában ott benn, RHCP, persze, sima, még Katowicében kétezervalahányban, nagy buli volt, összekacsinthatok azzal akik már igen, és szánakozva, vagy vigasztalóan nézhetek azokra akik még nem.

Belül persze kicsit azt vártam, hogy a srácokat elkapja valami megmagyarázhatatlan őrület, egy "na most megmutatjuk ezeknek a kelet-európai bugrisoknak"-hangulat, odateszik magukat szásztíz százalékon, megugráltatnak, megtébolyítanak, lemosnak, széttépnek, megaláznak és az égig emelnek, eljátsszák az összes kedvenc számomat, tripla ráadást adnak, és a végén azt üvöltik a mikrofonba: TI VAGYTOK A LEGJOBB KÖZÖNSÉG. Ezt vártam. És az már nem érdekelt volna, hogy nem gondolják komolyan. Hazudhattak volna, ha jól csinálják. (Robbie Williams-ről még lesz poszt egyszer. Nem ide tartozik [de igen], csak most beugrott.)

De nem ez történt. Nem hazudtak. Az igazat mondták. "Itt vagyunk egy rohadt fárasztó turné kellős közepén, van ma estére nyolcvankét decibellnyi rakkendroll nálunk, töltjük, tartsátok a pofátokat." A közönség tátotta, ők meg jó iparosok módjára töltötték.

Persze túlzok, a túlzott elvárás óvodás sértettsége beszél belőlem. Flea zseni (volt egy trombitás attrakciója, az csúcs volt), Frusciante virtuóz, Chad Smith lelkesen próbálta diktálni az ütemet, igyekeztek a srácok megtenni a tőlük telhetőt. (A fekete pontot Kiedis kapja: fáradt volt, enervált és kedvetlen, pedig mint énekes, ő tudta volna felpörgetni a közönséget. Nem tette meg ezt. A ráadásra konkrétan ki se jött. Nem akarok olyan elcsépelt szavakat használni, hogy kiégett, de nagyon úgy érzem, hogy pont abban a stádiumban van, amikor a híres rocksztár a csodával határos módon lejön a drogról, ebből erőt merít, pár évig tart az eufória, aztán egy napon a backstage-ből kikandikál a nézőtérre, látja, hogy ma este is minimum nyolcvanezer ember fogja lesni minden rezdülését, és arra gondol, hogy mennyire, de mennyire fakó és unalmas az élet a drog nélkül. Ez jut eszembe róla. Remélem tévedek.)

Szóval mindent összevetve: Red Hot Chili Peppers. Élőben. Pipa.


Jó volt. Nem a legjobb. Az egyik legjobb.

A zomblog marketingtanácsadójának (további keresőszavak: T, jelenlegi csaj, jövőbeni nej) ma van a szülinapja.

Kedves hangú jókívánságaitokat a komment mezőben helyezhetitek el, este el lesz vele olvastatva.

Az új zomblog (ami ez itt, amit épp olvasol) első bejegyzésére érkezett az imént egy friss komment:

joco 2007.06.27. 19:52:45

Miért nem szóltál, ha kéred, oda szoktuk adni a hárombetűseket. Legalábbis szerintem azt, hogy "zom" odaadtuk volna. Még most sem késő. Ez a hárombetűs szabály csak a foglaltnév-listánk miatt van, nem akartuk összeírni az összes 3betűs rövidítést és szót.

Harmadikos vagy negyedikes lehettem, amikor a magyartanárnőm - tudtomon kívül - benevezett egy meseíró versenyre. Országosra. Nem iskolán belülire, nem járásira, rendes országosra. Mire nagypapa leszek, nyilván nemzetközi meseíró versenynek fogom mesélni ezt az unokáknak, de országos volt, istenuccse. Azért vagyok biztos benne, mert Nagykőrösre kellett elutazni az eredményhirdetésre. Jött egy hivatalos levél, az iskola címére, de az én nevemre, hogy a beküldött pályamű elbírálásra került és blablabla, ennek folyományaként legyek szíves [tanári vagy szülői kísérettel] megjelenni az ünnepélyes eredményhirdetésen, ekkor és ekkor, itt és itt.
Nagykőrösre Dodi tanárúr kétütemű Wartburgjával mentünk (állami pénzen, ez még nagyobb büszkeséggel tölthetett volna el, ha lett volna bármi fogalmam ennek a jelentőségéről), amin speciális módon kellett becsukni az ajtót: ha gyengén csaptad be, akkor nem csukódott, ha erősen, akkor kiesett az ajtóba applikált vascső, és lecsúszott az ablak. (Na ez nem tartozik szorosan a tárgyhoz, csak nagyon tisztán emlékszem erre a momentumra, és ez elég fura, meg vicces is kicsit.)
Aztán hosszú autókázás után odaértünk Nagykőrösre, a beígérteknek megfelelően nagyon ünnepélyes eredményhirdetés volt, a köszöntő után a konferanszié felolvasta, hogy az első tíz helyezett kap díjat, és név szerint felszólított mindenkit a színpadra. Én is köztük voltam. Mindenki tapsolt, főleg anyukám, én vigyorogtam meg integettem, és melegem volt a lámpák miatt. Na jó, izgultam is kicsit.
Aztán cseppet értetlenkedtünk, hogy "jó, jó, itt az első tíz, de ki nyert?" erre azt mondták, hogy "senki, vagyis inkább mindenki". Erre mindenki még jobban megörült. (Micsoda abszolút zseni ötlet egy gyerekeknek szóló versenyen 10 győztest hirdetni, kötelezővé tenném, de komolyan.) Otthon persze mindenki mondhatta, hogy első lett. Első tíz.


Goldenblog van, első tizennégy vagyok énblog kategóriában. Örülök.
Aki izgága, szavazhat is, ha nyerek, felteszem azt a mesét, amit anno a pályázatra írtam.
Nincs meg, úgyhogy ne szavazzatok túl sokan...

Bár a magyar nyelv szédületesen gazdag, nagyszerű szóképeket, jelentéstöbblettel bíró összevonásokat és egyszerűsítéseket tartalmaz, a magam részéről mégis hiányolok egy olyan szót, vagy szókapcsolatot, amely azt az érzést írja le, amikor bringázol haza a pároddal a strandról, az erődet kiszívta a nap, a hátad leégett, de ez nem különösebben érdekel, mert kurva jól érzed magad, kellemes kolbászízt böfögsz fel alkalmanként, bárgyún vigyorogsz a késő délutáni selymes napfényben, csak pedálozol lazán, talán még fütyörészel is valami bugyuta dallamot, úgy érzed minden rendben, és ezt az érzést betonszilárdsággal támasztja alá az a tény, hogy otthon egy nagy szelet behűtött görögdinnye vár.
Megvan az érzés?
Remek, ugye?
Kár, hogy nem lehet egyetlen szóval kifejezni.
Mongyuk ha ki lehetne, akkor jóval rövidebb lenne ez a poszt.

Pedig így se hosszú.


A bejegyzést a Rövid és Könnyed Posztok Társasága, valamint a Mozgalom az Agytekervények Túlhevülése Ellen Alapítvány támogatta.