A z+T házaspár ma reggeli termése összeesküvés-elmélet-ügyben (fair legyen szíves korrektúrázni, ha nem így kell írni):

Tudor - Törpapa
Morgó - Dulifuli
Szende - Törpojáca
Szundi - Lusti
Hapci - Jajgatörp
Vidor - Tréfi
Kuka - Ügyifogyi

Hófehérke - Törpilla
Gonosz mostoha - Hókuszpók
Tükör - Sziamiau

Gyermekkorunk "huszonkét perc a mennyország tornácán" jellegű abszolút slágere, a nyugatról beáramló kapitalista szenny egyik első zászlóshajója, a második legjobb belga dolog közvetlenül a BELGA zenekar praliné után egy szánalmas koppintás, egy plágium, egy nyamvadt remake.
Durva, mi?!?


Az okosok azt mondják, hogy nincs új a nap alatt.
Állítólag mostanában már fölötte se.

Megfazas. Stop. Takony. Stop. Laaz. Stop. Neocitran. Stop.
Elseo uut anyamekhoz kocsival. Stop. Elsoe tankolas. Stop. Elsoe kocsimosas. Stop.
Zajlik. Stop.


Az orrom most épp szelel,
De már alig bír.
Levertek vagyunk kissé, ezért
Távirati a stíl.

Köztudottan (vagy megátalkodottan?) későn érő típus vagyok. Mondhatni gyerekes. Afféle igazi homo ludens. (Nem, ezzel nem azt akarom mondani, hogy meleg vagyok. Nézz utánna. Google. Lexikon. Tudakozó. Bármi.)
Grimaszolok a komoly helyzetekben készülő fotókon. A Cartoon Network a roppant előkelő négyes csatornát birtokolja a tévénken. (Mind a kettőn.) Az otthoni számítógépen gyakrabban fut a wow, mint az Excel. Hatévesen kezdtem el járni, huszonkét évesen hullottak ki a tejfogaim, és a mai napig legózom. Váratlan helyzetekben elkezdek hülyén járni, vagy csimpánzul beszélni.
Szóval a legritkább esetben lehet komoly, érett, felnőttes viselkedésen kapni.

A jogosítvány megszerzését is halogattam pár évet. Aztán tegnapelőtt kézhez kaptam végre.
Tegnap meg hazahoztuk az első kocsinkat.
Nagyon örülök neki.

Pont mint egy gyerek.

Nemrég történt, egy pénteki napon.

A Fiú egyszer csak elért a világ végére. Óvatosan kioldalazott a meredély szélére, és lesandított. Nem volt túl látványos. Konkrétan nem volt ott semmi. Egy pillanatra sajnálta, hogy nem cigizik, mert ha cigizne, lepöckölhetné a csikket, keményen, mint Bruce Willis, aztán nézhetné, ahogyan az apró parázs pörögve-forgva aláhull a semmibe. Aztán mondhatna is valami vaskosat. Esetleg leköphetne. De minek.

"Kiüljek, vagy ne üljek ki?" kezdett el tépelődni a természetszerűen adódó kérdésen. "Ne ülj ki." Abbázia biztos ezt tanácsolná. "Ne legyél olyan, mint a többi átlagos tróger. Merj különbözni." Ez volt a vesszőparipája. "Én baszki kinn voltam Párizsban, de nem fotózkodtam le az ejfel toronnyal, mint az a sok barom. És tudod miért? Perszehogy tudod." A Fiú minimum százszor hallotta a sztorit. Valamilyen szinten egyet is értett. De Abbázia túl sokat szívott, túl sokszor látta a Harcosok Klubját, és jó eséllyel a kerület határáig sem jutott el életében, nemhogy Párizsig, úgyhogy a Fiú óvatosan kiült a világ szélére, és lelógatta a lábát.
Jó érzés volt. Elvigyorodott.
- Szia - köszönt rá a Lány.
- Öhm... helló. - válaszolta a Fiú.
- Milyen a szélén ülni?
- Hát... frankó.
- Nem veszélyes?
- De. Éppen ez benne a jó.
- Kiülhetek én is?
- Persze.
- De nem fogok leesni, vagy ilyesmi?
- Dehogy. Csak óvatosan kell... és persze megfoghatom a kezed, ha úgy gondolod...
- Jó. - egyezett bele a Lány, és óvatosan elhelyezkedett a Fiú mellett.
"De jó, hogy kiültem." gondolta a Fiú. "De kurva jó."
Aztán csak ültek, kéz a kézben, a világ végén ketten, és lógázták a lábukat.


Ha úgy adódik, üljetek ki ti is.
Nem fogjátok megbánni.

Ma reggel munkába jövet arra jöttünk rá (igazából T jött rá, de nyilván a frigy miatt mostmár minden oszthatatlan közös tulajdon, úgyhogy az ő ötlete az enyém is), hogy a bűnronada az esztétikum területén kihívásokkal küzdő palotapincsik jelenleg tapasztalható indokolatlan mértékű elterjedéséért biztosan a Szörnyecskék (Gremlins) című békebeli film a felelős. Illetve, miután továbbgondoltuk az ügyet, az is nyilvánvalóvá vált, hogy a Szörnyecskék tulajdonképpen egy másfél órás burkolt pincsireklám. Állítólag a film premierjének napján titkos dél-szumátrai kennelekben már nagyban keverték a búgatószert a pincsikanok kajájába, meg öblögették a klónozópipettákat.
Elképesztő, mi?

Te NE hagyd, hogy a reklámok irányítsák az életedet!



Készült a Tacskót Minden Háztartásba Önsegélyező Egylet támogatásával.

Anyám húslevese maga a tökély.

Na, megint a hatásvadász, egyértelműen túlzó felütéssel indít - már látom is a kritikusok fanyalgását. Pedig sose most nem túlzok. Tényleg maga a tökély. Nyilván csak a húslevesek kategóriáján belül, de nem is hiszem, hogy egy húslevesnek a desszertek, a köretek vagy esetleg az elméleti fizikusok mezőnyében kellene bizonyítania. Kategóriájában klasszis - így jellemezném, ha frappáns szlogent kellene írnom hozzá.
Aranysárga, csodás illatú, benne minden jó, répa, zúza, máj, csigatészta. Vizuálisan pont az a típus, amit a hazudós levespor reklámokban látsz. Az íze pedig... az íze... pont olyan, mint anyám húsleveséé. Utánozhatatlan.

Nem titkolom, hogy nem voltam mindig ilyen jó véleménnyel róla. Gyermekkoromban úgy gondoltam (és szerintem a legtöbb gyerek így gondolta) , hogy a leves az valami vízhelyettesítő, valami pótszer, hogy biztos elég legyen a második féle, kellemetlen közjáték a rántott hús előtt, afféle szükséges rossz, valami fura szokás, mint egyeseknél az asztali áldás, aminek le kell zajlania, hogy ehessünk végre. Nem tartottam sokra, szó mi szó. Aztán telt-múlt az idő, és elkezdett emelkedni a húsleves riszpektje (hja, a kollégium megtanít arra, hogy anyád milyen jól főz), egyre feljebb küzdötte magát, és végül ő lett a vasárnap origója, a régi nagy cseréptányér leves, gazdagon tésztával, hússal, zöldséggel, érzéssel beledörgölt piros paprikával, otthon (mostmár igazándiból nem otthon, hanem otthon, anyuéknál) a konyhában, viaszosvászon abroszon, hokedliről. Szürcsölve, mert forró.
Nem csak egy leves. Életérzés. Legalábbis nekem.


Az írás apropója az, hogy hétvégén elhatározást tett követett, vagyis telefon, anyám pedig lediktálta nekünk a titkos receptet. A szükséges összetevőkön túl szerepelt benne egy darab konkrét mértékegység (jó egy óra), és több darab határozatlan mértékegység (egy kicsit beleteszel... rendesen lepje el... egy kiskanállal, de csak úgy érzéssel...).
Abszolút szubjektív értékelésem szerint kb. fele olyan jó lett, minth anyám csinálta volna.
Így lett nagyon finom.

Nem mintha a szereplők jellemfejlődése abszolút kihagyhatatlan része lenne a varázslós-kardozós-komolyzenés vonalon operáló műveknek, de elég vérforraló, hogy amíg úton voltak, akkor Frodó folyton azon nyígott, hogy "jajj de félek", meg "jajj de fázok" meg főleg "jajj de jó lenne otthon", aztán mikor végre hazaértek (na assehiszem el mongyuk) akkor meg jött a  "hú de kurrrva unalmas hely egy a Megye" típusú szuttyongás.

Nyafogós kis nyüzüge törpe, ennek semmi se jó?


Maga a film mondjuk eléggé rendben van, klasszik a maga nemében.
Ajánlom.

- Csinos vagy - mért végig elégedetten ma reggel T. - Mint egy Jehova Tanúja... - tette hozzá a önbizalomszintem túlzott megemelkedését elkerülendő. (Nekem úgy rémlik, mintha az esküvő előtt nem mondott volna ilyeneket. Na mindegy.)

A kiöltözés apropója az volt, hogy partnernapra igyekeztem. A partnernap az olyasmi - hátha valaki nem tudja - mint a Sziget mint egy író-olvasó találkozó. Vagy legalábbis hasonló. Fel lehet öltözni csinosba, lehet céges pénzen ebédelni, kisüveges kólázni, és rá lehet jönni, hogy az eddig a telefonon és e-mailen keresztül értetlen és modortalan partnerek tulajdonképpen az életben pont ugyanolyanok kellemesnek mondható, emberarcú lények. Már amelyik.
Emlékeim szerint középiskolás gólyatábor óta nem jópofáskodtam ennyit. (Akkor még örültem, hogy felvettek, mert akkor még úgy tudtam, hogy az egy elit iskola, na. Mindenki tévedhet.) Azért is különösen találó a hasonlat, mert itt sem volt sör. (Megjegyezném, hogy nagyságrendekkel jobb fej lehettem volna, ha van, de ha nem, hát nem.)  Sör helyett volt viszont bűvész, aki példás szerénységről tanúbizonyságot téve csak "előadóművész"nek aposztrofálta magát, és a szürke (asszem 77 trükkös) Rodolfo-táska szintű mutatványokkal kápráztatta el a nagyérdemű azon részét, akiknek nem rendelkeztek gyermekkorukban a fent említett szórakoztató egységgel. Az illendőség kedvéért természetesen mi, bennfentesek is tapsoltunk. Nyilván a kollégát (sőt, a partnert) látta meg bennem, mert a mindenki által hevesen gyűlölt "most pedig szükségem lenne egy segítőre" című rész elérkezésekor választása a "piros nyakkendős fiatalember"-re esett.
Na az voltam én.

És hogy mit varázsoltunk?
Áh, úgyse hinnétek el.


Na jó, elhinnétek, de annyira átlátszó gagyi volt, hogy nem is érdemes leírni.

Harapnál végre valami kultúrkosztot?
Hm. Ezért vártad a legújabb posztot?
Lehűtöm a lelkesedésed ezerrel,
Be kell érned egy közepes verssel.
Történt egy s más az utóbbi időbe',
De blogbejegyzés nem született belőle,
Nem alkotói válság vagy más ilyen dráma,
Írok, ha ihlet lesz. Lehet, hogy már ma.

- Elfogyott a barack - közölte komoly arccal az elismert mérnök, aki vőlegény szerepkörben vett részt az egész estés rendezvényen. Az előzmények és némileg instabil mozgása alapján egyértelmű volt, hogy nem az idénygyümölcs és nem is a szűretlen nektár sajnálatos hiánya aggasztja.
- Dráma - kommentáltam én, aki a Részeg De Szimpatikus Vendég karakterét igyekeztem meggyőzően alakítani. A mérnök hangjában nem rejteztek páni félelemre utaló felhangok, így szinte biztos voltam benne, hogy már kiötölte a "B" tervet. Erre például akkor lehetett elegendő ideje, amikor legkedvesebb barátai segítségével talicskajárásban rótta a balatonalmádi kikötő mólóját.
- Ezesetben kénytelenek leszünk körtét inni - vázolta fel a közeljövő egyetlen szóba jövő alternatíváját, szemmel láthatóan makacsul ragaszkodva az égetett szeszek témaköréhez.
- Hát, a muszáj nagy úr... - idéztem teljesen helyén nem valóan a régi mondást, amellyel mégis szorgos bólogatást váltottam ki a társaság minden tagjából.
Úgyhogy ittunk még egy felest. Körtét.
Nem az volt az utolsó.


Remek kis lagzi volt.
Éljen az ifjú pár!