Egy kéthetes nyaralás nem esemény. Állapot.

Ha két hétig vagy valahol, ahol jó, akkor a végén nem hazajössz, hanem eljössz onnan. (Ahol mi voltunk, ott jó. Pontosítok: nekünk jó volt.) A szokásost hozzák a tavernások, megszokod a tengerzúgást, szandálmintásra barnul a lábad, és eljátszol a gondolattal, hogy akár életvitelszerűen is lehetne ott élni, pincérként, halászként vagy szájsebé milliomosként. Amikor hazaérsz, fura lesz az otthon, kicsit idegen, kicsit kevésbé apartmanszerű, kicsit izé.

A kéthetes nyaralás az tulajdonképpen drog. (Az egyhetes az ún. kapudrog.) Letisztult jellememből kifolyóan heves ellenzője vagyok a pénzért vásárolható boldogság alapú vallásoknak, de amikor egy medenceparton napozgatva jössz rá, és közlöd laza hangon a melletted elnyúló szőke bombázóval, hogy ha egy hétre jöttetek volna, akkor kábé most szállna le a gép Pesten, de mindketten tudjátok, hogy a fele még hátra van, nos az jó. Kicsit bűnösen jó. Megmártózol benne, és rájössz, hogy ezentúl kizárólag két hétre akarsz menni nyaralni.

Minimum két hétre.

Aztán nézel ki bambán a taxiablakon (kicsit imádkozol, hogy a Zóna Taxi lelkes alkalmazottja ne öljön meg a hazatérés örömére), nézed a jól ismert szutykos útmenti házakat, a foszladozó óriásplakátokat, a szürkén szomorú embereket, és kongasz kicsit.

Benn meg halkan zúg a tenger.

Persze félre nyígás-nyafogás, jó itthon, család, barátok, NFL, internet, blog, olvasók, kommentek, WCbe dobható klotyópapír, és Bár 2.0.

Két hétig itt is elleszünk.