"Milyen kreatív..." mondta egyszer Albert Einstein egy korabeli svéd szoftpornó magazin lapozgatása közben. Ezt valaki véletlenül "Minden relatív"-nak értette (igen-igen, az általunk már jól ismert félrehallás esete forgott fenn), aztán az a valki elmesélte a haverjainak a kocsmában, azok meg továbbadták a böcseletet, pátosszal az arcukon, olyan "érted haver, MINDEN relatív" nézéssel párosítva, aztán terjedt szájról-szájra, és vegül annyira továbbgyűrűzött, hogy kénytelen volt kitalálni egy elméletet a mondat alátámasztására az öreg Albert. Elég jól sikerült neki. Precízen elvarrta a szálakat, és jó néhány tudósnak, kutatónak, és filozófusnak biztosított munkát az elkövetkező pár évre. Így lett egy szimpla félrehallásból relativitás elmélet.

 

Szóval minden relatív. Ahhoz, hogy az élet császárának érezze magát, valakinek elég két liter kannás bor, valakinek meg a Mount Everestet kell megmásznia. Relatív, mondom. Mihez képest, ugyebár.

Ma reggel az Emerson Fittipaldi szinten prezentált autóvezetési tanóra után, mikor ez szólt a fülemben, és a Ferencieken megérkezett a GK jelű autóbusz, és a megállóban álló tömeg csak pislogott, mert senki nem tudta, hogy merre fog az menni, CSAK ÉN, úgyhogy egyszál magamban felpattantam a buszra, ("józsikám, az irodához legyen szives", "azonnal uram, milyen napja van ma, uram?" "remek józsikám, remek, hogy vannak a gyerekek? hányadikos is a kis Blanka?") elterpeszkedtem a frissen szerzett megánbuszom négyes ülésén, csorogtunk át a Bözsin, sütött a nap, és akkor azt gondoltam, hogy kurva jól csinálom én ezt az életnek nevezett hogyishívjákot.

 

Hogy mi? Hogy a BKV-n vagizást hogy lehet egy napon lapon emlegetni az Everest megmászásával? Merthogy ég és föld?

Nyugi. Megoldható. Egó kérdése az egész.