Kedves Naplóm!

Jó rég nem írtam már igaz, de van mentségem. Egy titkos megbízás kapcsán egy másik blogot kell írnom viszonylag rendszeresen, azon túlsúlyos, de erős egyéniségű fiatal nő vagyok, határozott véleménnyel, és meghatározott termékpreferenciákkal. Elég jól alakul az olvasottság, és ezáltal a reklámbevételek is, nagyon bizakodó vagyok, de sajnos nagyon sok időmet el is veszi. (A kommentek nagy részét is én írom huszonhárom különböző ember nevében, elég macerás.)

Persze nem.

Valójában egy könyvön dolgozom. "Minőségi bor alapú fröccsök az emberiség szolgálatában", ez lesz a címe. Csomó utánajárás, kutatómunka, kőrözöttes kenyér meg tesztelés, senkinek sem kívánom, már szinte bánom, hogy belekezdtem.

Szinte.

De persze ez sem. (Kutatómunka de, könyv nem.)

Viszont az a szomorú helyzet, hogy eladták a fejünk fölül a lakást. Az eset Juszt Lászlóért kiáltó drámaiságán egy cseppet lazít az, hogy T adta el (mivel az övé volt), és nem is rossz áron, de tény akkor is tény marad.

Maholnap albérlők leszünk. Szerencsére ugyanitt.

Az ideiglenes jelleg ellenére ez mindenképp visszalépés, remélem ez a fordított evolúció nem jut el az őslevesig (albérlet - kolesz három fő per szoba - kolesz hat fő per szoba - vissza falura, szülőkhöz), hanem megmarad egy egészséges szinten.

Bérlünk és remélünk, a távoli jövő szép, nagy lakással kecsegtet.

Tök frankó lesz, már alig vájuk.

Ezt sose értettem, "alig várom", hát ez számomra azt jelenti, hogy "éppen hogy csak várom, de ha nem fog megtörténni, az se ver földhöz különösebben", az emberek meg akkor használják, mikor nagyon várják. Fura nyelv ez a magyar.


Majd arról is írok.

Csak győzzétek kivárni.