A hosszúpirosban állok, és nézem ahogy nagy pelyhekben hull a hó.

Szép.

Kavarogva szállnak a piheszerű hópelyhek, puhán landoltak itt-ott-amott, a szerencsésebbek szép szőke lányok fülcimpáján, a balszerencsésebbek kéményben, sültgesztenyeárus standján, csatornában, szélvédőn.

A hóesés jó.

Kicsit ünnepélyes, kicsit nagymosásos, kicsit emlékezős.

Anno vágtattunk haza tesóval a suliból, mikor rákezdett, rongyultunk fel a poros-sötét padlásra a szánkóért, "apu, szerinted megmarad?" kérdeztük a fatert, ő meg tudta mondani biztosra, érdemes-e lemenni, időjárás ügyben mindig is lehet adni a véleményére, az biztos, "apád, mint a leveli béka az üvegben" szokta nevetve mondani anyu, szóval megmondta az öreg, és ha szerinte nem, akkor is érdemes volt megsmirglizni a szánkó talpát, mert ha ma nem is marad meg, holnap tutira, ha meg de, akkor meg futás, persze ma már csak nevetek rajta, hogy ott a nagy síkságon a Zagyva gátra jártunk szánkózni, hat méter lejtő az alföldi gyerekeknek, most meg háromezerötszázról indulunk neki a csúszásnak, de akkor bőven elég volt, mert az volt, azt kellett megbecsülni, megtanultam akkor, biztos más is megtanulta gyerekkorában, csak elfelejtette azóta sajnos, ugratót is építettünk, azon nejlonzsákkal kellett menni, mert a szánkó széttúrta volna, persze nejlonzsák volt kéznél mindig, a zöldségtermesztés miatt, meg fóliasátor is volt, ami viszont már nem volt olyan vicces, "nem állt el gyerekek, keljetek" ébresztett éjjel kettőkor a fater, le a kertbe, havat húzni meg lapátolni a fóliasátorról, nehogy beszakadjon a súly alatt, húz, továbblép, húz, továbblép, nagy, puha csönd, csak a hó ropogása, telihold, végtagokba maró hideg, gémberedett kézből kiforduló lapátnyél, a felismerés, hogy az élet küzdelem, majd néhány köbméter módosult halmazállapotú víz átmozgatása után az a felismerés, hogy ha az élet küzdelem, akkor minden eredményes nap egy-egy győzelem, persze ez más szájából hallva elég gyér szöveg, filmekben mondanak ilyet otthon is öltönyben járó apák lázadó gyerekeiknek, de ha magadtól jössz rá, akkor az igen, persze sok mással is így van ez, aztán jóval később ha hó, akkor síelés, s-dimenzió, hóeke, carving, felcsatolás, csákányos, laposüveg, fekete pálya, lecsatolás, hütte, és miden ami ezzel jár, az a fajta luxus, ami mindenkinek járna, és ha hó, ha tényleg igazi, nagy pelyhekben hulló, Holle Anyó féle hó akkor...

Rámdudál. Nem megböki a dudát, olyan "elszúnyókáltál haver?" féle kollegáris figyelmeztétésképp, hanem beletenyerel, "zöldvantakaromdjmárbzmg mitgondolszmiajókrvanyámat várok HÚZZMÁRINNEN" üzeni, vállból nyomja, hátha a hang letaszít az útról, vagy atomjaimra rezget szét, és ő mehet végre.

Biztos siet valahova.

Szertefoszlik az emlékezés, elámulok, hogy egy hosszúpiros alatt mennyi minden átfuthat az ember fején, kuplung, egyes, kis gázzal, csak óvatosan.

Hisz elvégre havazik.