Vigyázat, a cím beugratós! A bejegyzés nem a népszerű 30Y nevű zenekarról fog szólni (akikről még mindig nem tudtam eldöntetni, hogy jók, vagy csak hasonlítanak valamire, ami jó), hanem arról, hogy ma van a születésnapom.
Harminc lettem.

Durva mi? Nem, nem az.
A harminc az komoly. Az már nem a tizen-huszon éves kategória. Nem a bohó gyermekkor. Nem ifjúsági regény. Nem tréfadolog. Súlya van.

"... ismétlem, alacsony, 30 körüli fehér férfi, körszakállas, szemüveges. Öltözéke..."

Ilyen komoly.
Sőt.
"Harmincéves volt, amikor Tokióban megszerezte ötödik világbajnoki címét."
Esetleg:
"Harmincévesen lemondott monetáris tanács elnöki címéről, és egy vezető bank pénzügyi koordinátora lett."

Ha harminc éves korodig nem sikerül, akkor már nem is fog. Ez ilyen lélektani. Állítólag.

A harminc az már durva. Vastagbetűs. Átbillen a libikóka, lejtmenet jön, lassú kacérkodás a leépüléssel, végzetes megkomolyodás, felelősségteljes élet, nyugdíjtakarékosság. Nem a lóerőt nézed, hanem a törésteszteket. Nem az árat, hanem a kalóriát. Nem két végéről égeted, hanem mártogatod. A harminc az harminc.

Rosszul hangzik? Harminc alatti vagy, és elborzadtál, vagy harminc fölötti vagy, és komoran bólogattál a fenti sorok olvasása közben?

Hiba.
Ugyanis hazudtam.

Harmincnak lenni ugyanolyan, mint huszonkilencnek. Vagy mint huszonkettőnek. Legalábbis nekem ugyanolyan. Ugyanolyan jó. A harminc egyszerűen nem para.

Na jó, több hülye viccet puffogtatnak el a barátaid a szülinapi bulidon, és a másnap kicsit nehezebbnek tűnik, mint megboldogult fiatalkorodban, de a harminc nem durva.

A harminc nem harap.

A harminc az jó.


Ezúton szeretném megköszönni a születésnapi szeánszon megjelent kedves barátaimnak a megjelenést, a sok nevetést, az ajándékokat és azt, hogy a barátaim. Drága kis feleségemnek ugyanezeket, csak sokkal jobban.