Nemrég történt, egy pénteki napon.

A Fiú egyszer csak elért a világ végére. Óvatosan kioldalazott a meredély szélére, és lesandított. Nem volt túl látványos. Konkrétan nem volt ott semmi. Egy pillanatra sajnálta, hogy nem cigizik, mert ha cigizne, lepöckölhetné a csikket, keményen, mint Bruce Willis, aztán nézhetné, ahogyan az apró parázs pörögve-forgva aláhull a semmibe. Aztán mondhatna is valami vaskosat. Esetleg leköphetne. De minek.

"Kiüljek, vagy ne üljek ki?" kezdett el tépelődni a természetszerűen adódó kérdésen. "Ne ülj ki." Abbázia biztos ezt tanácsolná. "Ne legyél olyan, mint a többi átlagos tróger. Merj különbözni." Ez volt a vesszőparipája. "Én baszki kinn voltam Párizsban, de nem fotózkodtam le az ejfel toronnyal, mint az a sok barom. És tudod miért? Perszehogy tudod." A Fiú minimum százszor hallotta a sztorit. Valamilyen szinten egyet is értett. De Abbázia túl sokat szívott, túl sokszor látta a Harcosok Klubját, és jó eséllyel a kerület határáig sem jutott el életében, nemhogy Párizsig, úgyhogy a Fiú óvatosan kiült a világ szélére, és lelógatta a lábát.
Jó érzés volt. Elvigyorodott.
- Szia - köszönt rá a Lány.
- Öhm... helló. - válaszolta a Fiú.
- Milyen a szélén ülni?
- Hát... frankó.
- Nem veszélyes?
- De. Éppen ez benne a jó.
- Kiülhetek én is?
- Persze.
- De nem fogok leesni, vagy ilyesmi?
- Dehogy. Csak óvatosan kell... és persze megfoghatom a kezed, ha úgy gondolod...
- Jó. - egyezett bele a Lány, és óvatosan elhelyezkedett a Fiú mellett.
"De jó, hogy kiültem." gondolta a Fiú. "De kurva jó."
Aztán csak ültek, kéz a kézben, a világ végén ketten, és lógázták a lábukat.


Ha úgy adódik, üljetek ki ti is.
Nem fogjátok megbánni.